Két szál fehér szegfű. Két halott, ám élőnek látszó virág a még égő, de
lassan ellobbanó mécsesek között. Nem nekik, nem a gyászolóknak. Nem a
szülőknek, a testvéreknek, a barátoknak, a tanároknak. Magamnak.
Magunknak. Mert mi is adni akartunk valamit. Valami apró segítséget,
pedig tudjuk, mit sem számít. Egy, tíz, száz, ezer és millió szó, virág
és mécses sem adja már vissza a mindent. A mindent, ami semmivé lett, a
jövőt, ami ott maradt egy olasz autópályán, Veronánál. A szerelmesek
erkélye helyett a modern világ beton- és vasvilágánál.
Rómeó és Júlia maga dobta el az életet. Csacska, koravén szerelmesek, egy más kor, egy más világ. De ezek a gyerekek még lehettek volna boldogok. Lehettek volna szerelmesek, csacskák, bolondosak és önfeledtek. Sírhattak volna anya vállán egy szakítás után, és eljátszhatták volna az erkélyjelenetet egy őrült és lázas éjszakán. Adhattak vagy kaphattak volna egy szál vörös rózsát valakinek, Veronában, az erkély alatt állva csókolhatták volna a kedvesüket.
Ehelyett két szál fehér szegfű maradt nekik, emlékül egy röpke életért, a csokrok és ellobbanó mécsesek garmadája között.
Reggel belestem a két takaró alá, és hálát mondtam, hogy az én két kincsem velem van. Hogy él, hogy egészséges, hogy békésen szuszog. És nem akartam, hogy felébredjenek, még ne. Még ne szembesüljenek a tragédiával, még ne érezzék, hogy milyen kegyetlen tud lenni az élet. Még ne tudják, hogy gyerekek is meghalhatnak, még ne lássák a fájdalmat. Higgyék, hogy Rómeó és Júlia csak a mesében halhat meg fiatalon.
Néztem a külügyminiszter arcát, hallgattam a hangját, és arra gondoltam, mindegy, milyen tökös legény, mindegy, hogy milyen politikus, mindegy, milyen párt, milyen hitvallás. Nem számítanak itt jó és rossz, tetsző vagy utált döntések. Csak egy számít. Ember, akinek a szeme nem maradt szárazon. Szülő, aki átérzi, vagy legalább próbálja az átérezhetetlen fájdalmat. Nem számít, ki mit vall, hisz és mond, nem számít itt semmi, mert az élet olyan nagyon rövid.
Nyeltem nagyokat, az ittmaradottakért is sírt a lelkem. Mert a halál nem válogat, de rohadjon meg! Annyira aljas és annyira kegyetlen, hogy gyerekeket vitt el. Miért ők, akikre még annyi boldogság és bolondság várt? Miért a szenvedés, és miért a fájdalom? Miért a halál és nem a szerelmes boldogság, játékos erkélyjelenet a város ódon utcáin, ha már Verona? De nem a halál, az maradjon csak a színpadon, eljátszva, hogy ilyen is lehet.
Mondják, jobb, ha fel tud készülni az ember, könnyebb az elengedés. De ez nem igaz. Mindig fáj, és soha nem feldolgozható a megmagyarázhatatlan és értelmetlen halál. Soha el nem engedhető, aki váratlanul itthagyott. A lélek meghal, csak néha életet színlelve pofán mosolyogja a világot.
Igen, nevettem én is délután a színházban, tetszett a darab. Hiszen nem az én gyászom volt, nem az én tragédiám - mondtam volna magamnak, de én sem hittem, hogy érzések nélkül maradhatok. Pár röpke pillanat, ami nekem adhat felejtést, de sose azoknak, akik hiába nyitják már ki a gyerekszoba ajtaját.
Aztán a szünetben eszembe jutott, azok a kamaszok már soha nem nevetnek egyetlen darabon sem. Nem sírnak Júlia halálán, és nem nevetnek az élet románcán. Nem mutatják otthon, a telefonjukon a vidám telelés, a sítábor, a bulik képeit. Nem bújnak szégyellős kamaszként anyuhoz, ha valami fáj, és nem bandáznak többé a haverokkal az iskola lépcsőjén. Nem találja már őket édesanyjuk a takaró alatt, nem focizik és pecázik velük apa, és üres lesz a tér az egykor szerető és boldog otthonban. Hiába várja a hívást a kincsétől, hiába marad ott a szám örökre, mert az már nem csörgeti soha többé.
Nem az én gyászom volt, nem az én tragédiám, de anyaként azzá lett, és az is marad. Újra együtt dobban egy ország szíve, és arra gondolok csak, bár ne így lenne. Ne most, ne ezért, inkább úgy, mint nyáron, a sikerekért. De az élet nem válogat. Hol jót dob, hol rosszat, hol még annál is borzasztóbbat. Összefogott az ország, gyászba borult mindenki egy kis időre. Talán megálltak az emberek a rohanásban, és a tragédia okán egy pillanatra elgondolkodtak az élet mulandóságán.
Nevettem a színházban, de a szünetben a gyerekeimet kerestem. Tudni akartam, hogy vannak, hogy minden rendben van, hogy hazamegyek és rám mosolyognak. És kijöttem a meseszép épületből, a csodás díszletek közül, hogy lábam az iskola elé vigyen. Meg kellett állni egy percre ebben a rohanó, őrült és embertelen világban. Megállni és rájuk gondolni, akik messze az otthontól, anyu ölelő karjától örökre ott maradtak.Gyászolni halottat, siratni túlélőt. Remélni, hogy gyors volt, és nem fájt nekik. Könyörögni, hogy a túlélők ne emlékezzenek, hogy ne álmodjanak a képekkel, hogy töröljék ki agyukból életüknek ezt a napját. Esdekelni, hogy ezek a gondtalan gyermekek újra megtanuljanak élni, és tudjanak még egyszer önfeledten nevetni. Könyörögni, hogy a szülők túléljék a túlélhetetlent, halott és zokogó lélekkel, az életben maradottakért egyszer talán újra éljenek.
Két szál fehér szegfű. Élőnek látszó, de halott virág az ellobbanó mécsesek között. Szívemből, fájdalommal, a halott gyermekek lelkéért, a túlélők lelkének feltámadásáért.
Rómeó és Júlia maga dobta el az életet. Csacska, koravén szerelmesek, egy más kor, egy más világ. De ezek a gyerekek még lehettek volna boldogok. Lehettek volna szerelmesek, csacskák, bolondosak és önfeledtek. Sírhattak volna anya vállán egy szakítás után, és eljátszhatták volna az erkélyjelenetet egy őrült és lázas éjszakán. Adhattak vagy kaphattak volna egy szál vörös rózsát valakinek, Veronában, az erkély alatt állva csókolhatták volna a kedvesüket.
Ehelyett két szál fehér szegfű maradt nekik, emlékül egy röpke életért, a csokrok és ellobbanó mécsesek garmadája között.
Reggel belestem a két takaró alá, és hálát mondtam, hogy az én két kincsem velem van. Hogy él, hogy egészséges, hogy békésen szuszog. És nem akartam, hogy felébredjenek, még ne. Még ne szembesüljenek a tragédiával, még ne érezzék, hogy milyen kegyetlen tud lenni az élet. Még ne tudják, hogy gyerekek is meghalhatnak, még ne lássák a fájdalmat. Higgyék, hogy Rómeó és Júlia csak a mesében halhat meg fiatalon.
Néztem a külügyminiszter arcát, hallgattam a hangját, és arra gondoltam, mindegy, milyen tökös legény, mindegy, hogy milyen politikus, mindegy, milyen párt, milyen hitvallás. Nem számítanak itt jó és rossz, tetsző vagy utált döntések. Csak egy számít. Ember, akinek a szeme nem maradt szárazon. Szülő, aki átérzi, vagy legalább próbálja az átérezhetetlen fájdalmat. Nem számít, ki mit vall, hisz és mond, nem számít itt semmi, mert az élet olyan nagyon rövid.
Nyeltem nagyokat, az ittmaradottakért is sírt a lelkem. Mert a halál nem válogat, de rohadjon meg! Annyira aljas és annyira kegyetlen, hogy gyerekeket vitt el. Miért ők, akikre még annyi boldogság és bolondság várt? Miért a szenvedés, és miért a fájdalom? Miért a halál és nem a szerelmes boldogság, játékos erkélyjelenet a város ódon utcáin, ha már Verona? De nem a halál, az maradjon csak a színpadon, eljátszva, hogy ilyen is lehet.
Mondják, jobb, ha fel tud készülni az ember, könnyebb az elengedés. De ez nem igaz. Mindig fáj, és soha nem feldolgozható a megmagyarázhatatlan és értelmetlen halál. Soha el nem engedhető, aki váratlanul itthagyott. A lélek meghal, csak néha életet színlelve pofán mosolyogja a világot.
Igen, nevettem én is délután a színházban, tetszett a darab. Hiszen nem az én gyászom volt, nem az én tragédiám - mondtam volna magamnak, de én sem hittem, hogy érzések nélkül maradhatok. Pár röpke pillanat, ami nekem adhat felejtést, de sose azoknak, akik hiába nyitják már ki a gyerekszoba ajtaját.
Aztán a szünetben eszembe jutott, azok a kamaszok már soha nem nevetnek egyetlen darabon sem. Nem sírnak Júlia halálán, és nem nevetnek az élet románcán. Nem mutatják otthon, a telefonjukon a vidám telelés, a sítábor, a bulik képeit. Nem bújnak szégyellős kamaszként anyuhoz, ha valami fáj, és nem bandáznak többé a haverokkal az iskola lépcsőjén. Nem találja már őket édesanyjuk a takaró alatt, nem focizik és pecázik velük apa, és üres lesz a tér az egykor szerető és boldog otthonban. Hiába várja a hívást a kincsétől, hiába marad ott a szám örökre, mert az már nem csörgeti soha többé.
Nem az én gyászom volt, nem az én tragédiám, de anyaként azzá lett, és az is marad. Újra együtt dobban egy ország szíve, és arra gondolok csak, bár ne így lenne. Ne most, ne ezért, inkább úgy, mint nyáron, a sikerekért. De az élet nem válogat. Hol jót dob, hol rosszat, hol még annál is borzasztóbbat. Összefogott az ország, gyászba borult mindenki egy kis időre. Talán megálltak az emberek a rohanásban, és a tragédia okán egy pillanatra elgondolkodtak az élet mulandóságán.
Nevettem a színházban, de a szünetben a gyerekeimet kerestem. Tudni akartam, hogy vannak, hogy minden rendben van, hogy hazamegyek és rám mosolyognak. És kijöttem a meseszép épületből, a csodás díszletek közül, hogy lábam az iskola elé vigyen. Meg kellett állni egy percre ebben a rohanó, őrült és embertelen világban. Megállni és rájuk gondolni, akik messze az otthontól, anyu ölelő karjától örökre ott maradtak.Gyászolni halottat, siratni túlélőt. Remélni, hogy gyors volt, és nem fájt nekik. Könyörögni, hogy a túlélők ne emlékezzenek, hogy ne álmodjanak a képekkel, hogy töröljék ki agyukból életüknek ezt a napját. Esdekelni, hogy ezek a gondtalan gyermekek újra megtanuljanak élni, és tudjanak még egyszer önfeledten nevetni. Könyörögni, hogy a szülők túléljék a túlélhetetlent, halott és zokogó lélekkel, az életben maradottakért egyszer talán újra éljenek.
Két szál fehér szegfű. Élőnek látszó, de halott virág az ellobbanó mécsesek között. Szívemből, fájdalommal, a halott gyermekek lelkéért, a túlélők lelkének feltámadásáért.
(2017.01.21.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése