Agyf@szom

A kisfiú csak áll egy számmal nagyobb pizsamájában, és a kezében tartott üres hajzselés flakonon úgy csúsztatja a másik kezét, mintha egy gépkarabélyt húzna fel éppen. Közben merev, mosolytalan arccal néz minket. Alig száz méterre vagyunk a rozsdás, de erős, a tavaly őszi hírekből oly ismerős röszkei kapuktól. A senki földjén járunk, a szerb és a magyar határellenőrző pont között. Ide épült és épül napról napra az újabb sátortábor. A sátrak szigorúan szerb földön állnak, a kerítés melletti húszméteres sávot szabadon hagyták. A magyar oldalon azonnal megjelennek a rendőrök, katonák, ahogy mi odatévedünk, de a kapu felől is két fegyveres katona lesi mozgásunkat. Míg várjuk az engedélyt, egy afgán férfi jön oda a rendőrökhöz érdeklődni. Azok akármennyire is jól beszélnek angolul, a kitekert akcentussal és a végtelenségig lebutított angollal nem tudnak mit kezdeni. Segítek hát egy picit, beleszoktam tavaly ebbe a fura nyelvhasználatba. A migráns így gyorsan megt

Ásotthalom nevét alig ismerték az országban. Aztán amikor Toroczkai László lett a polgármester, már páran felkapták a fejüket. Jött a migránsválság, és nem csak az ország, de szinte az egész világ számára ismert lett az aprócska, dél-alföldi település neve. Ám Ásotthalom a hihetetlen fejlődés és a gigászi küzdelem ellenére is fekete seggű volt és maradt. Épült a kerítés, ám azért ott kimaradt egy „kis” szakasz. Hadjárat indult a mezőőreik ellen, mocskolták a polgármestert, mikor felhívására falubeliek és távoli, de munkájukért és küzdelmükért hálás emberek adakoztak egy használható terepjáróra. Most ezzel a terepjáróval, és Barnabással, a fiatal mezőőrrel indultunk a határ bejárására, és meglesni a végre épülő kerítést. A srác amilyen fiatal, olyan jól ismeri a terepet, én pedig csak álmélkodtam, milyen keveset is láttam eddig Ásotthalomból. Hatalmas terület, tele erdővel, vaddisznós kerttel, eldugott, meseszerű tanyákkal. Csodálatos, sűrű erdőben autóztunk,