Ásotthalom nevét alig ismerték az
országban. Aztán amikor Toroczkai László lett a polgármester, már páran
felkapták a fejüket. Jött a migránsválság, és nem csak az ország, de
szinte az egész világ számára ismert lett az aprócska, dél-alföldi
település neve.
Ám Ásotthalom a hihetetlen fejlődés és a gigászi
küzdelem ellenére is fekete seggű volt és maradt. Épült a kerítés, ám
azért ott kimaradt egy „kis” szakasz. Hadjárat indult a mezőőreik ellen,
mocskolták a polgármestert, mikor felhívására falubeliek és távoli, de
munkájukért és küzdelmükért hálás emberek adakoztak egy használható
terepjáróra.
Most ezzel a terepjáróval, és Barnabással, a fiatal
mezőőrrel indultunk a határ bejárására, és meglesni a végre épülő
kerítést. A srác amilyen fiatal, olyan jól ismeri a terepet, én pedig
csak álmélkodtam, milyen keveset is láttam eddig Ásotthalomból. Hatalmas
terület, tele erdővel, vaddisznós kerttel, eldugott, meseszerű
tanyákkal. Csodálatos, sűrű erdőben autóztunk, és láthattuk, hogy a
tavaly a migránshorda zabrálásakor elmenekült vadállatok már
visszaköltöztek a fák közé. Itt egy nyúl szaladt át, amott madarak
reppentek fel, de az őzek is boldogok már, mert újra nyugodt a vidék.
Vagyis nagyjából nyugodt, mert azért ha a srácok által sétáltatónak
nevezett embercsempészek már nem is sétáltatják át a határon a hordát,
azért jönnek még a migránsok. Szinte minden napra akad elfogás, hiszen a
magukat menekülőnek nevezők előtt a csempészek vágják át a kerítést –
persze jó pénzért, kockázat nélkül. Barnabás mesélte, hogy tavaly bizony
még a vaddisznós kerten is átvágva sétáltatták a migránsokat, de
valahogy arról nem szól a fáma, vajon találkoztak-e a sertés-tagadók ott
csíkos hátú, röfögős vaddal valaha is.
A határon első körben
regisztráltak és ellenőriztek minket, ehhez a szektorparancsnokot
kellett megvárnunk. Kérték, addig ne fotózzunk, míg ez meg nem történik,
és mi tiszteletben tartottuk a kérést. Négy katona és három rendőr, no
meg a mezőőr társaságában vártuk, amíg felírt adatainkat leellenőrzik és
visszaigazolják. Az engedély megérkezett, elmondták nekünk a tavaly óta
jól ismert szabályokat: a rendőrök, katonák nem nyilatkozhatnak, őket
ne fotózzuk. Ezután újra a kényelmes, mezőőri terepjáróba pattantunk, és
végigjártuk vele az ásotthalmi határ azon szakaszát, ahol bizony csak
két hete kezdték el a könnyen lebírható GYODA helyére a kerítést
felhúzni. És lám, Barnabás megmutatta nekünk: már azt is átvágták. A
határt őrzők befoltozták a lyukat, de a kerítés túloldalán még ott
hevernek a kivágott – átvágott darabok. A határ túloldalán régi,
kiszuperált szerb laktanya, tavaly bizony sokszor bújtak meg abban a
migránsok a mindent elrejtő éjszakára és az embercsempészekre várva. Ki
tudja, tán most éjjel is vár ott egy csapat….
Ám mi
megnyugodtunk. Láttuk a még épülő szakaszt, a bozótost, az átláthatatlan
rengeteget, ahová még a frissen felállított magaslesről sem lehet
belátni. És láttuk a már megépült kerítés környékét, ahol a sűrű
erdőséget megritkították, a határ belátható, és nagyjából százötven
méterenként áll a rendőr – katona járőrpáros, akik éber szemmel figyelik
a mozgást. Idegen se magyar, se szerb oldalról nem közelítheti meg úgy a
határt, hogy azonnal ne reagálnának rá. A figyelő hőkamera minden
megbúvó migránst észlel, akit éppen nem vesz észre, azt a járőrök
igyekeznek kiszúrni. A vidék őreinek a kivágott fákból pihenőhely épült,
és bizony szaporodnak a határszakaszon az őrtoronyként szolgáló
magaslesek is. A maradék, kicsinyke, de a szaporodó migránsroham idején
mégis soknak tűnő „kerítéstelen” szakasz is gyorsan épül – valaki fenn
talán észbe kapott. Bár hétvégén a raboknak jár a pihenés, de mesélték, a
munka rohamléptekkel és igen szervezetten halad.
Azonban ne
gondoljuk, hogy Ásotthalom küzdelme a migránsok ellen véget ért. Jön a
nyár, az Idomeniből elszökött, macedón határon átjutó migránsok bizony
Belgrádból Szabadka felé veszik az irányt. Onnan pedig valóban csak egy
köpés Rózsa Sándor faluja. A sétáltatók a határig kísérik kemény
pénzeket leszurkoló kuncsaftjaikat, és vágják előttük át a drótot – arra
van az Európai Unió.
Ásotthalom tehát nem pihenhet, szükség van ott is
az éber védelemre, és bizony szükség a mezőőrök munkájára. Mert ők azok,
akik a hatalmas erdőség minden szegletét, az összes tanyát ismerik. Ők
azok, akikben a lakosok bíznak, akiket hívnak, ha a határt védők elől
megszökve egy-egy barna vagy fekete csapat megjelenik az utakon, vagy a
tanyák környékén. Sokszor olyan helyre tévednek a betolakodók, ahová
csak helyismerettel bíró, a vadonban sem félő, ott otthonosan mozgó jut
csak be. Számtalan esetben a rendőrök és a mezőőrök szoros
együttműködésére van szükség, de szerencsére a hivatalos szervek
kapcsolata a mezőőrökkel láthatóan jó. Tisztelik és elismerik, segítik
egymás munkáját. Ennek pedig így kell lennie.
Érdekes momentum
volt látni egy-egy őrpáros felállását. Azt a hírekből tudjuk, hogy mivel
a határ védelme rendészeti feladat ellátásnak minősül – így a rendőrség
hatáskörébe tartozik -, minden járőrpárosnál a rendőr az elsődleges
döntéshozó személy. Valljuk be, ez azért elég mókás, amikor egy
huszonéves fiatal rendőr és egy láthatóan harcedzett, veterán katona
párosát láttuk. Ám gyaníthatóan a tisztelet és nem utolsó sorban a
rendfokozati különbségek ezeket a helyzeteket is rendbe teszik közöttük.
Amit mi láttunk, tapasztaltunk, az nyugodt és harmonikus
együttműködésről árulkodott a honvédség és a rendőrség között.
Fél nap az ásotthalmi határon, utána indultunk tovább. De a táj
csodálatos illata és színei, az erdők, a pipacsmezők, a meseszerű,
eldugott tanyák képe olyan emlék marad, amiért érdemes volt elindulni.
Köszönet érte Toroczkai polgármester úrnak, aki a szervezésben sok-sok
munkája mellett segítségünkre volt, és Barnabásnak, a mezőőrnek, aki
mindent megmutatott és minden kérdésünkre válaszolt. A biztonság érzete
pedig, amit a határon tapasztaltak erősítettek bennünk, erőt adott a
túloldalhoz, a migránsok közötti munkához. Köszönet érte a határon
szolgáló hétköznapi, névtelen hősöknek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése