Agyf@szom

Nincs itten, kérem, kettős mérce. Van demokrácia, vagy esélyegyenlőség, sőt, szólásszabadság és véleménynyilvánítási szabadság is. Ja, nem! Lehet, hogy mégsem. Ez tegnap kiderült a számomra, de alaposan. Cukimaci rucimban, és könnyű nyári csizmácskámban, ami teljesen megfelel a jelenlegi divatnak, vasárnapi sétára indultam, dolgozni szerettem volna. Mezei médiamunkásként ígéretesnek tűnt ez a nap, hiszen tele a város rendezvényekkel. Élet menete itt, fradisták amott. De csak tűnt. Alighogy a kapun kiléptem és utamra keltem, hogy kollégámmal találkozzam, ismerősökbe botlottam, akik véleményt szerettek volna nyilvánítani. No, jó, egyedi módon, mert ruházatuk nem köszönt vissza minden sarkon, de színét tekintve nem lehetett feltűnő az egykori gettó környékén. Gondoltam, nyomukba eredek, megnézem, hogy tetszik majd pólójuk a rendezvényre gyülekezőknek. Épp lemaradó kollégámat hívtam, mikor arra lettem figyelmes, hogy a Wesselényi utca járdáján haladó ötfős csoportot a Kertész utca után ...

Tüntetni nem kötelező. Tüntetést szervezni sem kötelező. Tüntetésre járni sem jelenléti íves kötelezettség. Na jó, már akinek. Mert ha menni kell, hát menni kell. Néha dolgozni, máskor hányni. Mert hányni néha jó. Megkönnyebbül az ember a végére.   Csak gyűlik, gyűlik a sok epe, kavarog a gyomor a sok áldemokrata és gyakran oly hazug, álszent baromságtól, és aztán kijön, kirobban az emberből. Mikor már nem bírja nézni a szeretetről és elfogadásról szónokolók kire kesztését és gyűlölködését. A válogatást, ki néz ki jónak és ki rossznak, nem keresve semmi belső értéket. Kirobban, mikor már nem bírja elviselni az elvtelen tarhálást, azt, hogy saját örömükre és mások kontójára szervezik egyik tüntit a másik után. Ezreket várnak és tízen maradnak, maroknyian, elvtelen seggnyalók. Nézni és szánni őket töményen – na ez már a bünti. Mert van, amikor már a tünti bünti. Ha nincs, vagy elfogy a humorérzék, akkor már szenvedés az egész. Először szánod a sok kicsi birkát, aztán jön a hánying...