Agyf@szom

Ez a város tényleg megérett a pusztulásra. Deák térre menni agyhalál, de lassan már nem marad közterünk. Mocsok és fertő, ilyen vagy olyan. Drog vagy pia, menekült vagy csöves. Kómásan fekvő mellett isznak a fiatalok. Alvó csöves mellett csókolózik az ifjú pár. Részegen gubbasztó mellett leánybúcsú résztvevői bohóckodnak. A Jászain csöves cigányok vertek sátrat, ott élnek, hevernek, isznak, hánynak és a bokrokba szarnak. Zaklatják, akit érik. Tehetik, senki nem csapja őket nyakon. Két kicsi cica a játszótársuk, néha futtatják, majd elkapják őket és nagyokat röhögnek. Tíz méterre tőlük két rendőr őrzi a migránsokat. Egy csapat gyerek, tíz évestől tizenhatig. Nem ott vannak, ahol lenniük kellene. Honnan jöttek, senki nem tudja. A koruk is néha változik. A papír pedig csak egy fecni marad. A híd túloldalán nagydarab kopasz, mögötte libasorban hat hátizsákos. Üres a rendőrautó az úton, megy hát és vezeti a pénzesebb csapatot. Autóhoz, szállásra, vagy csak kifosztani? Kit

Jönnek a posztok: cipő kell, ruha kell a menekülteknek. Kevés az adomány, nem jó a méret, nem kell a szín, hozzatok még, mert semmi nem elég. Sok az elesett, a nyomorult, az éhes, és sajnálom én is az afgán kisgyereket. Múltkor állok a Keletinél, nézem az éhes, szédelgő tömeget. Még tán egy könnycseppet is elmorzsolnék, nőből vagyok, megérint az elesettség. Dinnye érkezik, ugrik a lépcsőn pihenő fiú és ugrok én is a láttán. Lábán vadona túj AirMax, pont, amilyet sok gyerek akar. De nekem nincs rá negyvenezrem. Replikára se futja a fele a szabadkai piacon. Neki van, de éhes. Neki még jutott az adományból, ám az már fogyóban. Hát mondjátok, segítők, miért nem jöttök le velem az ártérbe? Gyűjtsétek össze ott a sok szétdobált, korántsem ócska, és kissé sem elhordott, pusztán poros és piszkos ruhát. Mossátok ki, fertőtlenítsétek és adjátok vissza nekik. Lehet, nem az kapja, aki elszórta, de ha rászorul, hát kit érdekel? Van ott is Nike és Adidas, temérdek márkás és szép póló

A tegnap megszólaltatott bennem egy hangot: más vagyok! Kicsi és bumszli a lábam, tán lúdtalpam is van. Nehezen viselem gyarapodó ráncaimat is, így hát tele vagyok frusztrációval. Ez a világ ugyanis csak a szép embereknek való. Ők tudnak csak érvényesülni, azok, akik szépek és fiatalok. Így hát azt gondolom, ideje vonulást szerveznünk a kis lábú, öregedő frusztráltaknak, mert igenis igényünk van a társadalmi elfogadásra. Kollégám azt jelezte tegnap, neki olyan az alsó végtagja, mint varjú lábán a véna, cukkolják is doszt a strandon. Ő sem fiatal, és ezek miatt frusztrált is. Szeretne vonulni ez ellen, mert úgy érzi, nem fogadja el a társadalom. Ancsinak eláll a füle. Zavarja is rendesen, mert megbámulják még a közértben is, azt érzi, ezért nem szolgálja ki rendesen az eladó, ezért mosolyog rá mindig gúnyosan. Zolinak az a baja, hogy teljesen hetero, de mivel nagyon szép fiú, tökéletes testtel, mindenki buzinak nézi. Hiába megy a barátnőjével az utcán, nem az ő stílu

Kitaposott út a Téli kikötő felé, ahol hajnalban már gyűlnek a sárga és ideiglenes taxisok. Akkor jönnek elő ugyanis. Éjjel alszanak az erdőben, majd eldobálják a holmikat, hátrahagynak ruhát, sátrat, tisztálkodó eszközt, hátizsákot és vadonatúj hálózsákot. (Úgyis lesz másik…) De éjjel nem célszerű bemenni az erdőbe. „Hacsak nem képzett bozótharcos, ne menjenek be, hölgyem!” – mondta a rendőr a gáton.„Csapdát állítanak és álmukban is husángok vannak mellettük. Ha felriadnak, azonnal odacsapnak.” Mert persze ők is toleránsak a befogadókkal. Ám hajnalban ellepik a környékbeli tanyákat vizet, élelmet követelve. Ott pedig kapnak, néha pénzért, máskor csak azért, hogy menjenek már tovább. Rendőr csak egy részüket fogja meg, nincs elég kapacitás, kell az a nyárközépi közúti ellenőrzésre. Mert sokkal többen vannak . Röszkénél egész éjjel pörgött a busz, a szerb hatóságok "hathatós közreműködésével" félóránként fogtak egy-egy csapatot. De még ennél is többen vannak.

Amikor elindultam a déli határra, még nagyon lelkesen sok-sok menekültet akartam látni, a bokorból előbukkanva, az utakon vándorolva. Aztán amikor megérkeztem és leültem, leálltam beszélgetni a helybeliekkel, már nagyon más lett a cél. Tudni akartam, merről jönnek, hogyan, milyen körülmények között, és főleg: honnan, kik, miért. Gondoltam, végigjárom az útjukat, legalábbis azt a részét, ami a határszakaszon zajlik. Ez az út pedig Szerbiában kezdődik... Délvidékre (Szerbiába) Szegedről indultam, mégpedig a pályaudvarról. Oda eresztik, viszik a már regisztrált menekülteket a szegedi, röszkei, nagyfai táborokból, és onnan indulnak tovább vonattal Budapestre, Debrecenbe, Bicskére, valamint a többi tábor irányába. A vasútállomás előtt mindig van menekült. Nincs olyan pillanata a napnak, hogy ne pihenne, enne, aludna, mosdana ott néhány. A helyi emberek pedig lelkesen segítenek. Nem nagyon tudják, kiknek. Munkába menet, onnan jövet, vagy csak úgy zarándokolnak az állomásho

Üljetek le mind, mert egyes - mondanám szívem szerint. De nem teszem. Mert nem látom értelmét, ahogy nem látom értelmét a most zajló színháborúnak sem. Ki szivárványosba öltözteti a profilképét, más nemzetiszínbe vagy épp Árpád-sávba csomagolja, ki-ki identitása, véleménye, szimpátiája szerint. Csak azt nem tudom, ennek mi értelme. Sose bántotta senki azokat a homoszexuálisokat, akik a hetero emberekhez hasonlóan otthon, a négy fal között élték családi életüket.- A kik tudomásul vették, hogy a család fogalma egy férfit és egy nőt, valamint az ő kapcsolatukból született gyermekeket jelenti. Sose bántotta senki azokat, akik tudomásul vették, ők mások, így másként is élnek, de szigorúan otthon, a lakásban. Nem értem, miért kell ezt az elfogadást még megerősíteni szivárványokkal is? Mert őket elfogadom, de azokat, akiket a pride-nak nevezett valamin félmeztelenül vonaglanak, azokat nem. Az ugyanis közel sem büszkeség, hanem magamutogatás. Nem arról szól, amiről kellene, azaz

"A menekült olyan személy, akik származási vagy szokásos lakhelyének országán kívül van, mert faji, vallási, nemzetiségi vagy politikai üldözés éri, vagy mert egy üldözött 'társadalmi csoport' tagja. E személy menedékkérő, míg el nem ismeri az állam, amelyhez fordul." De nem menekült az, aki nem tud, vagy nem akar szülőhazájában megélni, küzdeni a megélhetésért, küzdeni az életért és a lehetőségekért. Nem menekült az, aki nem akarja saját magának kivívni azokat a jogokat, amelyeket más államok polgáraitól oly nagyon irigyel. Nem menekült az, aki egy álmot kergetve, a facebookon tájékozódva nekiindul az ismeretlennek, hogy új hazát keressen magának. Nem menekült az, aki választott célországa, melyet hazájának akar tekinteni, törvényeit nem ismeri és nem tiszteli. Nem menekült az, aki nem integrálódni akar, hanem elvárja, hogy választott új hazája fogadja el az ő vallását, hagyományait és szokásait. Nem menekült az, aki képes műholdas telefonról segí

Kommunikál a kormány. Végül is tudjuk: manapság a háborúk nagy része a kommunikáció frontján zajlik. Kommunikálnak hát, most éppen óriásplakátokkal. Tetszik is rajtuk a szöveg, igaz is, mintha valami ilyesmit mondott volna anno Putyin is a Dumában. Vagy csak én hallom át? Egy csak a bajom: miért nekem mondják ezt, magyarul? Hiszen én tudom, értem és egyetértek. De mondják már meg és el nekik! Mondják azoknak, akik jönnek, pedig nem hívtuk őket. Azoknak, akiket nem hívtunk vendégségbe, akiket nem vártunk ebédre, vacsorára. Azoknak, akik menekülnek valami elől, amiről nem tudják, miért és mennyire rossz, valahová, ahol nem tudják, mi vár rájuk. Nem tudják, mert nem is akarják. Mondták, az rossz, mondták bújt az üldözött, és felé kard nyúlt barlangjában. Tőlünk elvárják, hogy kicsi, megtakarított pénzünkből - már ha van - vállalkozzunk, építsük életünket, jövőnket, gyerekeink életét. Ők - amijük van - odaadják embercsempészeknek, hogy eljussanak az ismeretlenbe, egy vélt,

Szervezetek, mozgalmak, gárdák és minihadseregek. Születnek-halnak-koszorúznak és zászlót eregetnek. Alapítók, akik soha ott sem voltak, mozgalmárok, akik csak a fotelból harcoltak. Elvek, míg csak szép szavak és aminek a végére mindig a lehúzás marad. Innen-oda, és onnan is át, hol nagyobb a befőttesüveg, ott tágabb a világ. Néha eltűnik, majd újra előkerül, a lényeg a sáp, mely a másiktól bőröstül jön. Harcolj hát, Forradalmár! Én tudom, hogy ki vagy, de Madame Pompadourból sohasem lesz pap. Lám, újra előkerültél, de mi nem felejtünk, mozgalomban vagy anélkül, mindig előkerítünk. Ha elfogyott a pénz, hát munkát keres, ne a mozgalomban bízz, mert a zsebük üres. Legalábbis a tagoknak, de te vezető úgysem lehetsz, ahhoz kevés az IQ-d, kuncsorgással keveset nyerhetsz.

Valahol azt mondta, írta valaki "részesei vagyunk a nemzeti oldalnak nevezett szemétdombnak". Tényleg? Én nem hiszem. Nincs olyan, hogy nemzeti oldal. Lehet, valaha volt. Már rég nincs, csak sokan nem látják. Abba kellene hagyni az elmebeteg dobozolást, üzenném ezt sokaknak, ha olvasnák. Hányás az egész. Köszönöm, nem kérek belőle, én nem akarok ehhez a "nemzeti oldal"-nak nevezett csürhéhez tartozni. A másikhoz sem. A harmadikhoz sem. Se jobbra, se balra. Mert ez egyik sem az, ami. Csak kívülről úgy látszik, mint a régi székely viccben. Nincs itt jobb és nincs bal, csak egymással marakodó kicsi csürhécskék. Mindenki játssza benne a maga szerepét, és igyekszik megfelelni a dobozkáján szereplő feliratnak. A demokrata a legnagyobb rasszista és a nácinak nevezett nagynemzeti a legjobban bégető birka. Ölik egymást, de nem egymás ellen, hanem mellett. Jobb a jobbot, mert jobbabb, szélsőbb, ultrább. Bal a balt, mert nem elég bal, mert nem elég komcsi, me