Ez a város tényleg megérett a pusztulásra. Deák térre menni agyhalál,
de lassan már nem marad közterünk. Mocsok és fertő, ilyen vagy olyan.
Drog vagy pia, menekült vagy csöves.
Kómásan fekvő mellett isznak a fiatalok. Alvó csöves mellett csókolózik az ifjú pár. Részegen gubbasztó mellett leánybúcsú résztvevői bohóckodnak.
A Jászain csöves cigányok vertek sátrat, ott élnek, hevernek, isznak, hánynak és a bokrokba szarnak. Zaklatják, akit érik. Tehetik, senki nem csapja őket nyakon. Két kicsi cica a játszótársuk, néha futtatják, majd elkapják őket és nagyokat röhögnek.
Tíz méterre tőlük két rendőr őrzi a migránsokat. Egy csapat gyerek, tíz évestől tizenhatig. Nem ott vannak, ahol lenniük kellene. Honnan jöttek, senki nem tudja. A koruk is néha változik. A papír pedig csak egy fecni marad.
A híd túloldalán nagydarab kopasz, mögötte libasorban hat hátizsákos. Üres a rendőrautó az úton, megy hát és vezeti a pénzesebb csapatot. Autóhoz, szállásra, vagy csak kifosztani? Kit érdekel?
A csövessel senki nem törődik. Lejmol, kiabál, kötözködik. Mert neki ehhez is joga van. Neki csak joga van, kötelessége semmi.
A csapnál három afgán fiú mosakszik. Szappan, dezodor, kézfertőtlenítő és hajvax. Tiszta ruha, tökéletes német tudás. Nem mennek a táborba. Bárhová, de oda nem. Mert ők nem akarnak verekedni. A táborokban, tudják, csak balhé van. Három évig tanultak a németeknél, mennek oda vissza dolgozni. Vagy csak mese, de akkor is szép. Szóval mennek, innen el. Mindegy, hogyan. De a táborba nem!
Menekült család - valahonnan, a nagyvilág keleti feléből. Két kisgyerek. A papírok - elvesztek. Elvesztek? Ramadán vége van, hát ajándékot adnak a Nyugatiból loholva érkező segítőknek. Egy szatyor gyerekruha, ennyi az ajándék. Másuk nincs. De ramadánkor ajándékot kell adni. Aztán futnának tovább, el a rendőrök elől. Mert nincs papír, a fogdára pedig inkább nem mennének a kicsikkel. Nekik még az utca is jobb.
A mellettünk álló hajléktalan a kezében forgatott banánt a kisebbik gyerek kezébe nyomja. Az utolsó étele mára. Ki tudja, még meddig. Ő pedig nem kap semmit a migránsokat segítőktől. Az afgán fiú kér neki. Mondja németül a menekült, amannak is adjanak. De nem jár, mert magyar. A magyarnak nem jut az adomány. Hát meghívtam egy kávéra.
És mesél. Mesél a hajléktalanokról, a csövesekről, a migránsokról. Az éjszakai verekedésekről, a késekről, amik gyorsan előkerülnek. Kifosztásokról és rablásokról, amiket az éjszakában, az utcán hall.
És a Nyugati. Segítők csapata. Étel már nincs, és mindenki telefonkártyát akar szerezni az éjszakában. Öreg szudáni egyedül, a társai, a pénzesek odahagyták. Az unióban már nem kell az összetartás. Menne a táborba, de nem tudja, hogyan. Minden szót megköszön, mosolyog, és megint megköszön. A többinek csak telefonkártya kellene. Gyerek kókad a padon, anyja hallgat, apja csak telefonálni akar. Nem ér rá Debrecenig, most, azonnal, adjon valaki!
Egy srác biciklivel arra teker. Mocskos hazaárulók - üvölti. A segítők pedig ugranának felé, de a többi lefogja a lázadókat.
A többi pedig köhög. Szárazon, ugatva. És ugyanúgy köhög két segítő....
Azt hiszem, én inkább hazamegyek. És imákat mormolok azért, hogy ne legyen igaz a hír: elfogyott a TBC elleni oltás.
De a hír igaz, a tévé megint bemondja. Nem kap már a kisbaba oltást, egynek sem jut a magyar kicsik közül, mert ebben az évben egyáltalán nem kapott az ÁNTSZ. Ami volt, elfogyott, nem jut már. Nincs oltás, de van tébécés menekült számolhatatlan. Szabadon kószál, hozza és szórja a kórt. Tébécét, tán rühöt, atkát és még ki tudja, mennyi egzotikus csodát. És vannak kisbabák, akik rejtélyes módon örökre elalszanak. Magyarok.
De vannak légvédelmi szirénák is, tavaly mindet letesztelték.. Működnek tökéletesen. Lehet majd visítattatni őket, ha minket is elér a fekete halál.
Szeressük egymást, gyerekek, hisz' a szív a legszebb kincs....
Kómásan fekvő mellett isznak a fiatalok. Alvó csöves mellett csókolózik az ifjú pár. Részegen gubbasztó mellett leánybúcsú résztvevői bohóckodnak.
A Jászain csöves cigányok vertek sátrat, ott élnek, hevernek, isznak, hánynak és a bokrokba szarnak. Zaklatják, akit érik. Tehetik, senki nem csapja őket nyakon. Két kicsi cica a játszótársuk, néha futtatják, majd elkapják őket és nagyokat röhögnek.
Tíz méterre tőlük két rendőr őrzi a migránsokat. Egy csapat gyerek, tíz évestől tizenhatig. Nem ott vannak, ahol lenniük kellene. Honnan jöttek, senki nem tudja. A koruk is néha változik. A papír pedig csak egy fecni marad.
A híd túloldalán nagydarab kopasz, mögötte libasorban hat hátizsákos. Üres a rendőrautó az úton, megy hát és vezeti a pénzesebb csapatot. Autóhoz, szállásra, vagy csak kifosztani? Kit érdekel?
A csövessel senki nem törődik. Lejmol, kiabál, kötözködik. Mert neki ehhez is joga van. Neki csak joga van, kötelessége semmi.
A csapnál három afgán fiú mosakszik. Szappan, dezodor, kézfertőtlenítő és hajvax. Tiszta ruha, tökéletes német tudás. Nem mennek a táborba. Bárhová, de oda nem. Mert ők nem akarnak verekedni. A táborokban, tudják, csak balhé van. Három évig tanultak a németeknél, mennek oda vissza dolgozni. Vagy csak mese, de akkor is szép. Szóval mennek, innen el. Mindegy, hogyan. De a táborba nem!
Menekült család - valahonnan, a nagyvilág keleti feléből. Két kisgyerek. A papírok - elvesztek. Elvesztek? Ramadán vége van, hát ajándékot adnak a Nyugatiból loholva érkező segítőknek. Egy szatyor gyerekruha, ennyi az ajándék. Másuk nincs. De ramadánkor ajándékot kell adni. Aztán futnának tovább, el a rendőrök elől. Mert nincs papír, a fogdára pedig inkább nem mennének a kicsikkel. Nekik még az utca is jobb.
A mellettünk álló hajléktalan a kezében forgatott banánt a kisebbik gyerek kezébe nyomja. Az utolsó étele mára. Ki tudja, még meddig. Ő pedig nem kap semmit a migránsokat segítőktől. Az afgán fiú kér neki. Mondja németül a menekült, amannak is adjanak. De nem jár, mert magyar. A magyarnak nem jut az adomány. Hát meghívtam egy kávéra.
És mesél. Mesél a hajléktalanokról, a csövesekről, a migránsokról. Az éjszakai verekedésekről, a késekről, amik gyorsan előkerülnek. Kifosztásokról és rablásokról, amiket az éjszakában, az utcán hall.
És a Nyugati. Segítők csapata. Étel már nincs, és mindenki telefonkártyát akar szerezni az éjszakában. Öreg szudáni egyedül, a társai, a pénzesek odahagyták. Az unióban már nem kell az összetartás. Menne a táborba, de nem tudja, hogyan. Minden szót megköszön, mosolyog, és megint megköszön. A többinek csak telefonkártya kellene. Gyerek kókad a padon, anyja hallgat, apja csak telefonálni akar. Nem ér rá Debrecenig, most, azonnal, adjon valaki!
Egy srác biciklivel arra teker. Mocskos hazaárulók - üvölti. A segítők pedig ugranának felé, de a többi lefogja a lázadókat.
A többi pedig köhög. Szárazon, ugatva. És ugyanúgy köhög két segítő....
Azt hiszem, én inkább hazamegyek. És imákat mormolok azért, hogy ne legyen igaz a hír: elfogyott a TBC elleni oltás.
De a hír igaz, a tévé megint bemondja. Nem kap már a kisbaba oltást, egynek sem jut a magyar kicsik közül, mert ebben az évben egyáltalán nem kapott az ÁNTSZ. Ami volt, elfogyott, nem jut már. Nincs oltás, de van tébécés menekült számolhatatlan. Szabadon kószál, hozza és szórja a kórt. Tébécét, tán rühöt, atkát és még ki tudja, mennyi egzotikus csodát. És vannak kisbabák, akik rejtélyes módon örökre elalszanak. Magyarok.
De vannak légvédelmi szirénák is, tavaly mindet letesztelték.. Működnek tökéletesen. Lehet majd visítattatni őket, ha minket is elér a fekete halál.
Szeressük egymást, gyerekek, hisz' a szív a legszebb kincs....
Megjegyzések
Megjegyzés küldése