"JÓ A MAGYAR, ITT MARAD" 2.

Kitaposott út a Téli kikötő felé, ahol hajnalban már gyűlnek a sárga és ideiglenes taxisok. Akkor jönnek elő ugyanis. Éjjel alszanak az erdőben, majd eldobálják a holmikat, hátrahagynak ruhát, sátrat, tisztálkodó eszközt, hátizsákot és vadonatúj hálózsákot. (Úgyis lesz másik…) De éjjel nem célszerű bemenni az erdőbe. „Hacsak nem képzett bozótharcos, ne menjenek be, hölgyem!” – mondta a rendőr a gáton.„Csapdát állítanak és álmukban is husángok vannak mellettük. Ha felriadnak, azonnal odacsapnak.” Mert persze ők is toleránsak a befogadókkal. Ám hajnalban ellepik a környékbeli tanyákat vizet, élelmet követelve. Ott pedig kapnak, néha pénzért, máskor csak azért, hogy menjenek már tovább. Rendőr csak egy részüket fogja meg, nincs elég kapacitás, kell az a nyárközépi közúti ellenőrzésre. Mert sokkal többen vannak. Röszkénél egész éjjel pörgött a busz, a szerb hatóságok "hathatós közreműködésével" félóránként fogtak egy-egy csapatot. De még ennél is többen vannak. (Ezért támogatjuk a déli szomszédot a nagy csatlakozásban…)

Fából tákolt ideiglenes búvóhelyek a szél, eső, nap ellen, tábortüzek nyomai és jelek egymásnak. A gazban kitaposott ösvények mentén piros felfestések és kék zacskók a fákon, merre kell menni, hogy a határ innenső oldalán találjanak csempészt, aki továbbviszi őket. Üzenetek a gáton, arab betűs papírok a fára, póznára, kilométerkőre kötözve, szigorúan pirossal. Hogy mit rejt a levél, nem tudom, nem értem. Üzenetek egymásnak, merre érdemes menni? Vagy üzenet, ki ért át, ki él, ki merre megy? (Itt persze már mindenki él, nem is rosszul...) Talán embercsempész üzen nekik, hol keressék? Tán valaki majd megfejti... De üzenünk mi is, üdvözöljük őket az Európai Unióban, s közöljük, hogy már biztonságban vannak és kérjük, hogy cserébe ne szemeteljenek és tartsák be a szabályokat.

Hogy mennyien? Ezt itt, ezen a szétterülő határszakaszon nem is érezni annyira, mint odaát. Itt egy tucat, ott kettő bukkan elő. Pár ember, aprócska pontok a nagy alföldi pusztaságban. De érezni lehet a szabadkai téglagyárban, ahol a legvadabbak vannak a helyiek szerint, és ahová nőt nem is nagyon engednek. Család, asszony szinte nincs is, csak villogó, fekete tekintetű, erős férfiak. És érezni Magyarkanizsa főterén, ahová buszokkal pakolják le őket. Mikor átértem, legalább százötvenen ültek a parkban a földön, a padokon, és tele volt velük a pizzéria. De vártak még buszt, mert három hónapja minden nap több is jön. Tán két vagy három nap volt a kilencvenből, amikor megpihenhettek a helyiek. A magyarlakta részek (bár a déli határszakasz java az) veszik ki a részüket leginkább a kéretlen invázióból.



Akinek benn nem jutott hely, dobozban vitte ki a pizzát a parkba, és ott ette a földön. Voltak, akik padokon aludtak, mások a fűben ülve beszélgettek, vagy a környéken sétálgattak. Az étteremben üres asztalok mellett ültek, a wc csapjánál mosakodtak, borotválkoztak, a teraszon kártyáztak, beszélgettek. Vártak….

Carlos és Christina apukája is így tett. Talán az egyetlen tiszta tekintetű szír volt, aki a női mosdó csapjánál borotválkozott. Udvariasan köszönt, félreállt és mesélt. Nem az útról, nem a szegénységről, az csak egy mondat volt. A gyerekeiről, akiket otthon kellett hagyjon, és akiket maga után akar vitetni Svédországba. Mert tudja, ott lesz munkája és jobb élete, háború nélkül. (Még nem tudja, hogy nem lesz...) De fél és félti a gyerekeit: az egyéves fiút és a kilencéves lányt, akikről mesélve elpottyant két könnycsepp. Ő más volt, mint a többi. Megköszönte, hogy mesélhet, hogy beszélünk vele, és sok sikert és örömöt kívánt az életben. Van ilyen is, de kevés. A többi gyanakvóan nézegetett, ki lehetek, mit akarhatok.

„Be ne menjen! Csinálok inkább helyet a teraszon!” – mondta a pincér, majd leültetett két magyar férfi mellé. A fényképezővel vigyáznom kellett, nem szeretik, ha fotózzák őket. A gép láttán vadul villan a szemük és agresszívek lesznek. Mindegyikük mobiltelefonál, a standard az iPhone, Samsung felső kategória, de sok a méretes tablet. Mert hát kell a navigáció, a GPS és szervezni kell az utat előrefelé. Néha haza is kell szólni a családnak, ami otthon maradt. Mert persze az éhezés ellenére ott is van mobil... Százötven emberből nincs húsz nő és gyerek. Férfiak jönnek, fiatalok, erősek és vadak. A velem levő fiatal lány láttán villant a szemük, vizslatták és integettek neki. Csalogatták volna, igyon velük valamit. Tombolnak a hormonok a hosszú út után...



A gyerekek elevenek és játszanak. Anyjuk az autók előtt rángatja át őket, nem figyelnek a forgalomra, ha menni akarnak, hát elindulnak. Kultúrák, ha találkoznak. Csikorgó fékekből tudjuk: megint a park és a pizzéria között közlekednek, futkosnak a gyerekek, utánuk pedig a nők. Állandó a mozgás, a hely rogyásig süti az ételt, a pincér megállás nélkül hordja az italt. Telik rá... Itt már nyilvánvaló a mélyszegénység mibenléte.

Hirtelen nagyobb mozgás: taxi jött, megy az egyezkedés. Mennyiért viszi fel a zöldhatárhoz? Hányan férnek be a csomagokkal a kocsiba? Gyerekkel, asszonnyal sok a pakk, a férfiaknál jóval kevesebb. Egy-egy hátizsák, de már tudjuk, azt is elszórják a magyar oldalon. Minden cucc az erdőben végzi, majd vételeznek újat a karitásztól. Mert a magyar jó. Az unió jó.




Aki gyalog megy, infót vár: merre. Aztán elindulnak, tíz-tizenöt-húsz ember egy csoport, libasorban a városon, majd az út mentén Martonosnak. Onnan pedig Szeged irányába, végig az ártérben, a töltés mellett. Mert Ásotthalmon már nehéz próbálkozni, ott már figyel a "vadmagyar" csapat.

És mindenki szír, ez persze már kilométerre látszik. Akin meg nem, az sír, hogy annak látsszon. Persze sokuk biztos, de aki nem, annak is elmondják: a magyaroknak ezt kell mondani. Mert a magyar jó. Meg persze hülye. Esetleg lehet még iraki vagy afgán, az még elcsúszik. De a legjobb a szír. És szájukba rágják ott, helyben, azt kell mondani, hogy továbbmennek, mert a magyar nem akarja, hogy maradjanak. A cél pedig? Szegeden még Németország és Svédország, de Pesten már „jó a magyar, itt marad”. Szegeden még szabadulnak mindentől, mert úgyis kapnak újat, vagy mert nehéz már a csomag, és megsemmisítik a papírokat, amiket itt kaptak, mert az már dokumentum.

Nem idegesek. Az út szervezett és nagyon rendezett. Nem félnek a rendőrtől, a mezőőrtől, és tudják: a határ túloldalán lesz segítség. Pénz van, telefon van, üzenet és jelölés van. Sima ügy, békésen bandukoló turistának látszó a menekült. Nem aggódik, az út már rég kitaposott, jelölt, bár nagyon gazos.

És Pesttől kétszáz kilométerre nem ijed meg és nem lázad a magyar. Nem tüntet, nem sejt bajt, pénzt keres vagy átnéz felettük. „Majd ennek is vége lesz, egyszer úgyis elmennek.” Ha pedig mégis visszajönnek, mert a Dublin III. miatt visszaküldik őket? Nos, az egy újabb helyzet, és a helyzet teremtette újabb lehetőség. Egy másik történet...

Mert a magyar jó.

Mert a magyar hülye.