A tegnap megszólaltatott bennem egy hangot: más vagyok!
Kicsi és bumszli a lábam, tán lúdtalpam is van. Nehezen viselem
gyarapodó ráncaimat is, így hát tele vagyok frusztrációval. Ez a világ
ugyanis csak a szép embereknek való. Ők tudnak csak érvényesülni, azok,
akik szépek és fiatalok.
Így hát azt gondolom, ideje vonulást szerveznünk a kis lábú, öregedő frusztráltaknak, mert igenis igényünk van a társadalmi elfogadásra.
Kollégám azt jelezte tegnap, neki olyan az alsó végtagja, mint varjú lábán a véna, cukkolják is doszt a strandon. Ő sem fiatal, és ezek miatt frusztrált is. Szeretne vonulni ez ellen, mert úgy érzi, nem fogadja el a társadalom.
Ancsinak eláll a füle. Zavarja is rendesen, mert megbámulják még a közértben is, azt érzi, ezért nem szolgálja ki rendesen az eladó, ezért mosolyog rá mindig gúnyosan.
Zolinak az a baja, hogy teljesen hetero, de mivel nagyon szép fiú, tökéletes testtel, mindenki buzinak nézi. Hiába megy a barátnőjével az utcán, nem az ő stílusa nyilvános helyen fogdosni és csókolgatni, így azt hiszik, a lány a buzigyerek húga. Ő is frusztrált és vonulni akar.
Zsuzsi telt és frusztrált, mert bár nem eszik sokat, soha nem lesz nádszál. Ilyen az alkata. De ha hétvégi bevásárlásra megy, gúnyos pillantásokat kap, sokszor megjegyzéseket is, mekkora egy zabagép.
Szóval mindegyikük vonulni akar. Jönnének velem! Igaz, egybehangzóan állították, ők nem akarnak provokálni, csak társadalmi elfogadásra vágynak. Fogadja el mindenki a kis lábúakat, a ráncosodókat, a pipaszár lábúakat, elálló fülűeket, a szabálytalan orrúakat, a túl szépeket és a túl csúnyákat, a kövéreket és a soványakat. Ők ígérik, nem provokálnak. Vagy ha mégis, hát meggondolták magukat a menet közben. Mert időnként nálunk előferdül, izé, előfordul az ilyen.
De a vonulás nekik, nekünk is jár. Mert mások vagyunk. Valamiben mások. És hát a másságukat a többiek is néha megsétáltatják az utcán, a boltban, a köztereken. Élni ugyanis kell, létezni nem árt. Bár tény, apró másságukat ők nem pakolják a nyilvánosság elé. Nem raknak irányító nyilat a testükre, hogy kiemelje, hogy megmutassa a lábat, a fület, az orrot, és nem mutatja jelzőfény a ráncokat, a hájhurkákat. Ők igyekeznek leplezni, ám mégis, látszik. A társadalom pedig ítél.
Kell az elfogadás, hát kell a vonulás. Ott majd ki lehet emelni minden hibát, minden frusztráló másságot. De azért, ha kérhetlek, sorstársam, te más, legalább te ne provokálj!
Így hát azt gondolom, ideje vonulást szerveznünk a kis lábú, öregedő frusztráltaknak, mert igenis igényünk van a társadalmi elfogadásra.
Kollégám azt jelezte tegnap, neki olyan az alsó végtagja, mint varjú lábán a véna, cukkolják is doszt a strandon. Ő sem fiatal, és ezek miatt frusztrált is. Szeretne vonulni ez ellen, mert úgy érzi, nem fogadja el a társadalom.
Ancsinak eláll a füle. Zavarja is rendesen, mert megbámulják még a közértben is, azt érzi, ezért nem szolgálja ki rendesen az eladó, ezért mosolyog rá mindig gúnyosan.
Zolinak az a baja, hogy teljesen hetero, de mivel nagyon szép fiú, tökéletes testtel, mindenki buzinak nézi. Hiába megy a barátnőjével az utcán, nem az ő stílusa nyilvános helyen fogdosni és csókolgatni, így azt hiszik, a lány a buzigyerek húga. Ő is frusztrált és vonulni akar.
Zsuzsi telt és frusztrált, mert bár nem eszik sokat, soha nem lesz nádszál. Ilyen az alkata. De ha hétvégi bevásárlásra megy, gúnyos pillantásokat kap, sokszor megjegyzéseket is, mekkora egy zabagép.
Szóval mindegyikük vonulni akar. Jönnének velem! Igaz, egybehangzóan állították, ők nem akarnak provokálni, csak társadalmi elfogadásra vágynak. Fogadja el mindenki a kis lábúakat, a ráncosodókat, a pipaszár lábúakat, elálló fülűeket, a szabálytalan orrúakat, a túl szépeket és a túl csúnyákat, a kövéreket és a soványakat. Ők ígérik, nem provokálnak. Vagy ha mégis, hát meggondolták magukat a menet közben. Mert időnként nálunk előferdül, izé, előfordul az ilyen.
De a vonulás nekik, nekünk is jár. Mert mások vagyunk. Valamiben mások. És hát a másságukat a többiek is néha megsétáltatják az utcán, a boltban, a köztereken. Élni ugyanis kell, létezni nem árt. Bár tény, apró másságukat ők nem pakolják a nyilvánosság elé. Nem raknak irányító nyilat a testükre, hogy kiemelje, hogy megmutassa a lábat, a fület, az orrot, és nem mutatja jelzőfény a ráncokat, a hájhurkákat. Ők igyekeznek leplezni, ám mégis, látszik. A társadalom pedig ítél.
Kell az elfogadás, hát kell a vonulás. Ott majd ki lehet emelni minden hibát, minden frusztráló másságot. De azért, ha kérhetlek, sorstársam, te más, legalább te ne provokálj!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése