Agyf@szom

Nincsenek már pesti srácok. Vagy ha vannak, hát nagyon elbújtak valahová. Nincsenek már, csak maroknyian, akik kiállnának, és küzdenének. Olyanok, akik feladnák a kényelmes, kispolgári létet, a plázák világát, a tévé és az internet adta fotelforradalmár életet. Maroknyian, akik valóban harcosok lehetnének. Maroknyian, akik nem csak egy megemlékezésen vagy tüntetésen öklüket rázzák, vagy a szokott rigmusokat skandálják. Nincsenek már pesti srácok. Öregszik itt minden, öregszik mindenhogyan. A Jobbik IT zászlaja alatt egykori ifjak állnak, ősz hajjal és gondoktól ráncos arccal, míg a fiatalok a szemközti kocsmában isznak. Mert nekik nincs már ünnep és nem fontos az emlékezés. Politikává lett megemlékezés, hol csak a jobb ünnepel. A zászló felhúzása és a nagy össznemzeti hepaj elől az ország nagyjai pedig jó messzire, a határon túl is elfutnak. Egy ünnep, mely csak hosszú hétvége, wellness-re való szép napok a többek számára. Maroknyi ember – háromfelé szakítva.

A migránsok követelőznek. A migránsok panaszkodnak. A migránsok áznak és fáznak. A migránsoknak nem megfelelő az élelmezés, a wifi jelerőssége, a kocsmák száma. És egy ismerős közben azt írja, felháborító, hogy egy demokratikus országban hogy lehet kerítéssel lezárni egy uniós határt. Meg szegény gyerekek, akik sárosak és éhesek, ázottak és nyűgösek. Mert nem engedik őket éppen tovább, a maguk eltervezte módon haladni az útjukon. Mert várniuk kell. Mert bizonytalan az amúgy végig bizonytalan és kalandos út. Mert épp a séta során akadályba ütköztek egy röpke időre.   Kövezzenek meg, nevezzenek kegyetlennek, de én a saját gyerekeim jövőjére gondolok. Nem érdekel, hogy amazok mit követelnek, mi a nyűgjük, és éppen miért hisztiznek. Nem érdekel, hogy inkább a mezőkön mennek, mert így sokkal elesettebbnek és sárosabbnak látszanak a képeken, mintha az aszfalton gyalogolnának. Nem érdekel, ki mondja nekik, hogy mit kell csinálni, hogy elérjék, amit akarnak. Nem érde

Hogy miért nem szeretem Soros Gyuri bácsit? Mert ő nekem nem Gyuri bácsi. Nem tudom, Putyin valóban elfogatóparancsot adott-e ki ellene, vagy ez csak kamu. Ám ha igen, csókoltatom Vlagyimir Vlagyimirovics mindkét kezét. Ugyanis ezt a manipulátort nem egyszerűen nem szeretem, hanem egyenesen utálom. Eddig is utáltam, de ez a migráns-válság kapcsán csak fokozódott. Ugyanis a – szó szerint - drága lény erősen migráns-simogató és támogató lett. Na, félreértés ne essék, nem emberi jóság vett rajta erőt. Ő olyat ugyanis nem ismer. Az ő jósága pusztán számokban mérhető. És hát kisakkozta egy este, otthon, pohár bora mellett, hogy a modernkori rabszolgatartás a migránsokkal tök jól megoldható. Félreértés ne essék. Én is pokolian élvezném Scarlett O’Hara életét. Képes lennék naphosszat a verandán könyökölve nézni, hogyan dolgoznak a földemen a munkások, és bánatomat a szeretett Mami vállán sírnám el. De Soros – aki csakazértsem Gyuri bácsi – ezt teljesen másként

Értem én. Értek mindent. Úgy nagyjából 2011 óta. Akkor volt ugyanis, hogy hőn szeretett uniónk - a sok impotens vezetővel az élen - szarban hagyta a görögöket. No meg a törököket is, de hát ők nem unió, ugyebár, épp ezért kevéssé számítanak. Oldják meg a bevándorló áradatot, ahogy akarják, egymaguk. Mert hát – mint mondtam volt – Törökország nem számít, a görögök meg kussoljanak, kaptak elég tőkeinjekciót, innen is, onnan is, amúgy meg kötelességük a schengeni határ védelme. Oszt’ pont.    Aztán míg a töketlen tábor pokoli jól elfoglalta magát busás fizetéséért cserébe mindenféle csip-csup üggyel, rém fontos kötelességszegési hisztivel, renitens – és a szemükben nacionalista – országok megejnyebejnyézésével, addig a két érintett ország lassanként megtelt. Értsd jól: tele lett. Nem a tökük, bár biztos az is, ám a táboraik és a városaik igencsak. Migránsokkal. Menekülőkkel. Bevándorlókkal. Ki tudja, ki a csudákkal. A görögök pedig azt mondták: tojunk az egészr

Minden napra egy mese. Vagy inkább egy szerecsenmosdatás. Mert az nagyon megy egyeseknek. Legalább annyira, mint hitet hazudni a szent cél érdekében. Ha az ember nagyon akar valamit, képes még egy rózsaszín szemüveget is felvenni, és le nem tenni addig, amíg a mesét el nem hiszi. Mint az az ismerős, akinek egy beszélgetés során felvetettem: a Keleti pályaudvarnál egy hét alatt egy migránst láttam imára borulni. Kivéve azt a harmincat, amelyik egyik tüntikéje előtt látványos imabemutatót tartott. De ez nem számít, mert olyat többet sose produkáltak. Ám a rózsaszín szemüveg megadta a választ. Az ott levő összes ember mindegyike szír keresztény volt, azért nem imádkoztak tisztes muszlimhoz méltóan, ellentétben az Afgán parkban imára borul százakkal - mondta. Értem én. Hiszen teljesen logikus. Ott muszlim az afgán, itt keresztény minden szír. Négyezer hithű szír keresztény, akinek nagy része – egyébként érthető módon - Allah Akbar kiáltással indul tünti-rohamra, és tü

„Harminchárom pár cipőt osztott szét pénteken a rászoruló roma gyerekeknek a kiskundorozsmai Árpa utcában. A cipőket a szegedi Migráns Szolidaritás (Migszol) csoport a Szegedi Cigány Nemzetiségi Önkormányzat segítségével osztotta szét. A gyerekek névre szólóan vehették át a lábbeliket.” Ennyi a hír a délmagyar.hu oldalán. Nekem pedig eldurrant az agyam. Félreértés ne essék, nem a cigánygyerekektől sajnálom vagy irigylem azt a cipőt. Nem az fáj, hogy az én gyerekem nem kapott tőlük, csak a migránsnak, no meg újabban a cigánynak jár az AirMax. Az dühít, hogy ebben az országban ezektől a rejtélyes és titokzatos, soha be nem jegyzett, így elszámolásra sem kötelezhető, ki tudja, kik által és milyen céllal alapított csoportoktól mindenki kaphat mindent, feltéve, hogy nem magyar. Soha nem látott volt az összefogás idegen, az országba betörő és azon tornádóként végigpusztító néptömegek érdekében, de soha, senki ilyen mértékben nem gyűjtött a fázó, éhes, sötétben k

Ha a vonatok indulnak...izé...érkeznek. Ha a mocsok hömpölyög....És ha a betolakodó végre megtanul két sorba állni... Avagy mai magyar és osztrák valóság a határról.

Arcok, tekintetek, pillanatok...

Az országok szervezetten csempészik át a migránsokat országról országra. No fingerprint, no registration, no photo. Mindent gyorsan, mindent ingyen, papírok nélkül is szép az élet.

Muhammad, az afgán kommandós fiú. Egy menekült, a demokrácia áldozata a sok beszivárgó között. De vajon félnünk kell tőle? Féljünk-e tőle?

Zsohár Zsuzsa tegnap Csillagot látott a Szatyorban. Hülyén hangzik, mi? Legalább annyira, mint amennyire a hölgy hülyén kezeli szerepét. Azt a szerepet, amivel saját magát ruházta fel. Azt a szerepet, amit egyébként sokan évekig, iskolában, komoly képzéssel sajátítanak el. Ő pedig? Felruházva magát e címmel végigtarolta az egész magyar médiát, nem kihagyva a repertoárból tanulmányokat megérő gesztikulációját, lekezelő mosolyát, és átizzadt ruháját sem. Hiába, no, a stílus kötelez. Na de kezdjük előröl. Csillag Ádám forgatott. Sok helyütt, sokszor, gond nélkül. Forgatott a migránsokról is, sok helyütt és sokszor. Szociálisan érzékeny emberként igyekezett megmutatni azt a munkát, amit véleménye szerint áldozatosan végzett a Migration Aid csapata. Csak éppen belefutott egy apró ténybe. Abba, hogy sokan munkából lógva, családjuk, főnökük tudta nélkül simogatják a migránsokat nullahuszonnégyben. Márpedig az ilyen ember nem szeretne kamera elé kerülni. Gáz lenne a főnök, ap