A kisfiú csak áll
egy számmal nagyobb pizsamájában, és a kezében tartott üres hajzselés
flakonon úgy csúsztatja a másik kezét, mintha egy gépkarabélyt húzna fel
éppen. Közben merev, mosolytalan arccal néz minket.
Alig száz
méterre vagyunk a rozsdás, de erős, a tavaly őszi hírekből oly ismerős
röszkei kapuktól. A senki földjén járunk, a szerb és a magyar
határellenőrző pont között. Ide épült és épül napról napra az újabb
sátortábor. A sátrak szigorúan szerb földön állnak, a kerítés melletti
húszméteres sávot szabadon hagyták.
A magyar oldalon azonnal
megjelennek a rendőrök, katonák, ahogy mi odatévedünk, de a kapu felől
is két fegyveres katona lesi mozgásunkat. Míg várjuk az engedélyt, egy
afgán férfi jön oda a rendőrökhöz érdeklődni. Azok akármennyire is jól
beszélnek angolul, a kitekert akcentussal és a végtelenségig lebutított
angollal nem tudnak mit kezdeni. Segítek hát egy picit, beleszoktam
tavaly ebbe a fura nyelvhasználatba. A migráns így gyorsan megtudja,
reggel kell jelentkeznie, amikor a BÁH dolgozója a tolmáccsal jön, mert
csak akkor van lehetősége felkerülni a listára.
A hangulat
enyhül, a határt őrzők egy-egy kérdésre már válaszolnak, és mikor megjön
az engedély, kedvesen mosolyogva kívánnak jó munkát. Két lépést tudunk
tenni, és már elénk is pattan két civil, mondván, ők a szerb hatóság,
kérik az engedélyt. Se igazolványt nem mutatnak, se jelvényt, így hát
tőlem is csak egy messziről lóbált sajtóigazolványt kapnak. Megegyezünk
abban, hogy mivel magyar földön állunk, mi szeretnénk ott is maradni.
Mostanra már több asszony figyel minket tisztes távolból, hogy
alkalmasint kérjenek tőlünk egy-egy szál cigit.
Jöttünket, és a
kicsit hosszúra nyúló engedélyeztetést egyre többen figyelik. A sátrak
körül ülő nők számára érdekes lehet, hogy valami végre történik, a
gyerekek pedig kollégám kutyáját veszik körül. Nem győzöm őket
lebeszélni – kézzel-lábbal és mutogatva -, hogy a kutyával ne úgy
játsszanak, hogy bottal dobálják és rúgnak felé. A végére megértik, ám
azt már nem, hogy az adományként kapott plüssjátékot nem kellene a
kutyának dobni, mert az életben nem adja vissza. A hatalmas sírás a
fotós táskámon lógó kockás sálas plüss nyúllal orvosolható – legalább
ennyi haszna volt az egész kockás inges hisztériának.
A nagyjából
30-40 sátorból álló tábor nagy része a kicsinyke erdős részen fekszik,
de sokaknak, az újonnan érkezőknek már csak a nap égette pusztán jut
hely. Alternatív módokon oldják meg az árnyékolást, a gyerekek és a
férfiak a fák közé aggatott hintákban pihennek, az asszonyok a sátrak
elé húzódva. Egyikük egy kislány haját fésülgeti, másik tetvet keres
vagy szedeget egy apróság fején. Emitt anyuka mossa kislánya lábát,
miközben fiútestvére támasztja az iszapos sárban csúszkáló, megállni
alig bíró kicsit. Egyetlen, pont a kerítés tövében álló kút ad vizet,
ott mosnak és mosdanak, hogy utána a sárban visszacuppogjanak
sátraikhoz. A kerítés melletti árokban zavaros, fehér víz – a föld
képtelen magába szívni már ennyi mocskot.
A GYODA tele száradó
ruhákkal, a fákra pedig a kabátok vannak felpakolva – Európát elérte a
nyár, nincs már rá szükség. Kuka egy van, a közel kétszáz embernek ebbe
kellene dobnia a szemetét, ehelyett egy szerb közmunkás szedi fáradtan a
betolakodók után. Ismerős a kép, már meg sem lepődünk ezen. Ahogy azon
sem, a migránssimogatók itt is megjelennek. Igaz, egyelőre csak a
szerbek. A pároson szép, feliratos mellény, hölgytagja pedig, miközben
mesél, megjegyzi, felvételen nem akar szerepelni, mert ő magánemberként
segíti a tábor életét. Ráhagyjuk.
Vécé nincs a táborban. Hogy
hová járnak a dolgukat végezni, csak a jó ég tudja. Látunk két asszonyt,
akik a derékig érő gazban a pár száz méterre fekvő bozótos felé
igyekeznek, tehát elképzelhető, hogy mobilvécé híján ott rejlik a
végterméklerakó hely.
Zömében jellegzetes arcvonású afgánok, pár
szír és koszovóiak alkotják a tábort. Temérdek asszony és még több
gyerek. A szegények, akiknek nincs pénze embercsempészre, és akik ezért a
hivatalos utat választják. Napokat töltenek el a senki földjén, várva,
hogy a listára kerüljenek, majd egyszer, valamikor Magyarország és az
Unió földjére léphessenek. A lista a határ túloldalán egyre hosszabb, a
várakozók száma emitt egyre nagyobb, és napról napra csak nő. Ahogy nő a
mocsok, a szeméthalom, és a szinte már megszokott szag is.
Az
időközben megérkezett M1 televízió stábja is dolgozni kezd. Kamerájukkal
ide-oda állnak, őket nem kötelezik a húszméteres sávban való mozgásra,
igaz, minket sem ellenőriz senki, betartjuk-e az általuk kreált
szabályt. Ám egyszer csak szerb rendőrkocsi jelenik meg, és az épp
bejelentkezés előtt álló csapatot kezdi vegzálni. Pedig pont a magyar
sávban, hazai földön állnak. Nem várjuk meg a játszma végét, elindulunk
vissza, a rozsdás, de erős kapuk felé. Kérdezni úgysincs kit, angolul
szinte egyikük sem beszél, kérdéseinkre fejrázás, vállvonogatás, vagy
egy-egy szó csak a válasz. Afganisztán, egy hónap, unió – ennyit
mondanak. Európa új lakosai, az új munkaerő, a jövő reménységei ennyit
tudnak a kontinens legtöbbet használt nyelvén kinyögni. De mosolyognak
rendületlenül...
Már úgyis gyülekezik a sor, a kék furgon
ellátmányt, ételt hoz a sátortábor lakóinak. Fehér szatyrokban adják a
fejadagot, kíváncsian nézegeti, aki már megkapta, de ki csak a sátránál
bontja. Fegyelmezetten állnak sorba az éhes emberek, csak pár gyerek
kísér minket – de főleg a kutyát – a kerítés mentén. Jönnek velünk, amíg
a katonákat meg nem látják. Akkor integetve, vidáman visszafutnak. Ők
még nem értik, mi történik velük. Nem értik, miért a kerítés, miért a
sok fotós és tévés. Talán a körülmények is megszokottak, a vécé hiánya
és a szeméthalom sem ismeretlen.
Visszanézek még a kicsinyke
sátorcsoportra. És a kisfiú megint ott áll, ujjával a hajzselés flakont
húzza fel, csak úgy, mintha gépkarabély lenne. Négy éves lehet, a
pizsama is nagy még rá. Játéka közben merev arccal minket néz...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése