Agyf@szom

(…avagy amikor túl sok birka abalyog) Valamikor, az átkosban, április 4-ét a felszabadulás ünnepeként volt kötelező megülni. Tudjátok: a hosszú évtizedekig tartó szovjet megszállást kellett ünnepként – kötelezően – megélni. Ma pedig valamiféle agykavar okán zengett a „ruszkik haza” skandálás a Kossuth téren. Ott, ahol a CEU melletti tüntetés után, annak okán a Parlamentnél bulizott pár elmehunyt. Olyanok, akik demokráciát követelve, közterületen italozva, büntetlenül, az oszlatás gumibotjával és könnygázával soha nem ismerkedve maguk után hagyhattak egy rakat szemetet. De legalább szigorúan kitartottak, amíg be nem zárt a sarki Spar, és azután is még vagy fél órát. Igaz, a rendőrök nem fogadták el a nekik odakínált kannás bort, és bár vadul mondogatta a nép párszáz képviselője, hogy magyar rendőr velünk van, azért a közel sem titkos, csak éppen civil ruhás rendőröket hisztizve eltávolíttatták, hogy nyugodtan ostromolhassák az egyenruhásokat. Csak mert. Hiányzott ...

Ékes példaként tegnap mini-pride-ot tartott a városban a „meg nem értettek koalíciója”. Mert a kormány- balga mód, vagy okosan, erőt felmérve? - mindig ad adalékot egy újabb hisztihez, hiszen értelmezés és értékelés, vita vagy számonkérés híján csak egy zenés-táncos, szónoklatokkal tarkított demo a menő. Legalábbis a hipszter és yummi városi ifjúság korában. Ők ugyanis már elfelejtették, hogy az általuk sztárolt és agyonhájpolt, baloldalinak csúfolt, de baloldali értékekkel legkevésbé sem bíró bagázs kúrta szét a közoktatást, még ElQúró előtt. De nem is emlékezhetnek, mert jó eséllyel akkor még bölcsibe, meg oviba totyogtak, anyuka és apuka pedig nem tudja elmesélni, mert épp sarjaik hétvégi betépéshez keresik meg jó eséllyel a lóvét, valahol, három műszakban. Ők pedig teljes önbizalommal vonják kalapjuk alá Törökországot, a közoktatást, no meg az EU-t. Mert ez ám nem kormányellenes tüntetés volt, csak szigorúan CEU melletti, amit szegény és hátrányos helyzetű egye...

(by Petőfi, mielőtt letiltattok) Ma odajött hozzám az Alkotmány utcában egy külföldi leányzó. Én éppen a Nagy Balos Összeborulás (Élet) Menetét vártam. Ő pedig az iránt érdeklődött, mire vár a sok ember az út szélén és az úttesten szédelegve. Próbáltam vele megértetni március 15-e lényegét, és úgy tűnt, sikerült is, ám ekkor beállt a káosz az agyában. Ha ünnep van, megemlékezés és miegymás, akkor kik tüntetnek és miért. A gondok itt kezdődtek. Elmeséltem, hogy jövőre választások lesznek, de jó magyar hagyomány, hogy piros betűs ünnepeken a pártok külön-külön tartott kis heppeningjein csodás kampánybeszédeket mondanak sorra, és szidják az aktuális kormányt. Igazából mindegy, ki van hatalmon, az ellenzék úgyis mindig szid. Csodálkozva kérdezett vissza, hogy ez most komoly? A kormány benn, az épületben - és a Parlamentre mutatott - éppen kitüntetéseket ad át, és közben itt, szemben (mutatott az Alkotmány utca aszfaltjára) az ellenzék összeborulva tüntet? És mindezt eg...

Megvallom, nem értek sem a politikához, sem a közgazdasághoz, de még a sporthoz sem. Éppen ezért ezekbe a kérdésekbe nem is nagyon böfikézek bele. Mert hát minek? Olvasgatok, tanulgatok, nézegetek. Úgyis megmondja helyettem a belvárosi hipszter kölyök két füves cigi, vagy a tűsarkon botorkáló kisribanc két szopás között, hogy mi a tuti. Mert ő tudja a frankót. Nem, én nem tudom megmondani, hogy mennyibe fog kerülni 5-7-10 év múlva egy kiló kenyér, egy zsemle, egy kórházi ágy fenntartása, a gyerekeink iskoláztatása. Lövésem sincs, mivel jár egy olimpia megrendezése, és mennyibe kerül utána a létesítmények fenntartása. Azt sem tudom felmérni, hogy a beruházások milyen előnyöket hoznának a számunkra, és mi lehet a hátrányuk. Ebben sem vagyok szakember. Én csak azt láttam, hogy olimpikonjaink szép eredményeket érnek el minden negyedik évben. Meg azt láttam, hogy a fociválogatott EB szereplése fiesta hangulatot teremtett az országban, és pártállástól, identitástól, vallá...

Már látom. Az (f)alkoholista taxisofőr esete a nemzeti pisinap oltárán.... pffff.... - vagy nem. De legalább piros a kabátom, mert miért ne. Ugyanis a képen mi vagyunk. Elölről és hátulról. Is. Kinéztünk tegnap a Csiki sör - mire is? Búcsúztató? Támogató demonstráció? Felkiáltás? Figyelemfelkeltés? Lövésem sincs, mi volt, amin voltunk. Rendezvény. Egy a sok közül. Előző nap a Tüntetnék, izé, Tanítanék még kellemesen tavaszodó időben demonstrált. Mit demonstrált, tüntetett vadul, összeborulva sok más ál-liberális, megosztó csoportosulással. Nagyjából hétszázan. Tegnap pedig a Csiki sörre emlékeztünk, mert hogy már nem sokáig lesz. Mondjuk a sört nem szeretem, nem iszom, de ez mellékes. Kimentünk , mert mégiscsak egy multi elleni harc egyik állomásának lehettünk részesei. És utálok mindent, ami multi. Nem járok se teszkóba, se madaras teszkóba. Szeretem a sarki hentest és a két sarokkal arrébb levő kis zöldségest. Szóval voltunk. Mind az alig kétszázan. Végtére is hé...

Két szál fehér szegfű. Két halott, ám élőnek látszó virág a még égő, de lassan ellobbanó mécsesek között. Nem nekik, nem a gyászolóknak. Nem a szülőknek, a testvéreknek, a barátoknak, a tanároknak. Magamnak. Magunknak. Mert mi is adni akartunk valamit. Valami apró segítséget, pedig tudjuk, mit sem számít. Egy, tíz, száz, ezer és millió szó, virág és mécses sem adja már vissza a mindent. A mindent, ami semmivé lett, a jövőt, ami ott maradt egy olasz autópályán, Veronánál. A szerelmesek erkélye helyett a modern világ beton- és vasvilágánál. Rómeó és Júlia maga dobta el az életet. Csacska, koravén szerelmesek, egy más kor, egy más világ. De ezek a gyerekek még lehettek volna boldogok. Lehettek volna szerelmesek, csacskák, bolondosak és önfeledtek. Sírhattak volna anya vállán egy szakítás után, és eljátszhatták volna az erkélyjelenetet egy őrült és lázas éjszakán. Adhattak vagy kaphattak volna egy szál vörös rózsát valakinek, Veronában, az erkély alatt állva csókolhatták v...

Hosszú hetek óta nem írtam semmit. Páran reklamáltatok is, de én is csak olyan vagyok, mint a nagy többség. A saját életem, a problémáim, a betegségek, a családi gondok mindig elsőbbséget élveznek. No meg hát miről írtam volna? Arról, hogy megint robbantottak, gyilkoltak, nőket erőszakoltak a migránsok? A tavasz és a nyár során ez épp olyan mindennapos hír lett, mint az, hogy éppen süt a nap. Szépen lassan beépült az emberek tudatába, és egyre kevésbé érte el az ingerküszöböt. Az első merényleteknél még reszkettünk, ma már éppen csak hogy megborzongunk a romok, törmelékek, véres testek láttán. Már része lett az életünknek és a mindennapjainknak. És persze ne feledkezzünk el arról, hogy picinyke országunkban mintha egyfajta burokban lettünk volna. Itt nem volt terror, nem volt baj, már nem jöttek tömegével a betolakodók, megszűnt a sáskajárás-szerű áradat a városokban és az utakon. És az embereknek fel sem tűnt közben, hogy a félelem apránként hozzánk is beszivár...

Újra itt a nyár, meleg az idő. Jönnek a migránsok is. Idén eddig tizenhétezer akart beosonkodni sunyiban, lapítva a határon, de volt vagy ötezer, amelyik hivatalosan próbálkozott. Mert mindegy hogyan, csak bejutni az ígért új világba. Van, akinek kevés ez a szám. Van, aki visszasírja a tavaly nyári káoszt. Van, aki megint zavarosban akarna halászni. És persze vannak, nem is kevesen, akik szimplán csak hülyék, és a hétvégi Pride nagy össznépi szeretetá larca nem csak megafonjaikra, de arcukra és nyomorult kis életükre is szivárványosan rádermedt . Na, ezek tüntettek egy nagyot, szigorúan innovatív módon a Kúria előtt. Tüntettek a röszkei tizenegyért, akiket elítélt a bíróság. Azokért, akik merev arccal hazudták kődobálásukat segítő szándékú pakolásnak, és határon áttörésüket véletlen séta-eltévelyedésnek. Azokért, akik hitték és hiszik, nekik mindent szabad, és semmit sem tilos. Országokba betörni, azokat végigzabrálni, lányainkat megtámadni. Szóval ötven ember inn...