PUKLI, A VÖRÖS PUMUKLI

Az a baj, hogy ez a Pumukli-Pukli még pojácának is szar. Nem tudom, tanárnak milyen lehet, de gyanítom, amolyan semmilyen. Az a típus, akinek még a nevére sem emlékeznek az érettségi után, hát bebiztosítja gyorsan öröknek vélt halhatatlanságát a média által. És ez a pojáca megint hisztizett egy kört, csak úgy, a fékezett habzású, de azért üvöltve lekommunikált fenyegetőzése okán.

Igazán elkaphatná már valaki egy körre, mert úgy látszik, nyomja az agyát a kielégületlenség. Vizionál maga mögé tömegeket, lehet, hogy rémálmából felriadva már a Nagy Vezírnek hiszi magát. Aztán leszáll a rózsaszín felhőről, lelépdel iskolája lépcsőin, és szembesül a csipet, és egyre csipetebb csapattal.  Pár tucat megfelelési kényszeres szülő, néhány lógásra vágyó diák…. ennyi a vezír csordája, melynek még ízlik a mögötte loholva legelhető szaros fű.

Merthogy ha sztrájkol a vasutas, az gáz. Akkor nem jutok el ából bébe, és hiába vár a kedves. Ha sztrájkol a nővérke, parázik a beteg, ki köti be az infúziót, és ki tol a beteg alá tiszta ágytálat. De ha sztrájkol a tanár, ráadásul kerek egy egész órát – azt ugyan ki nem tojja le? Még egy lyukas óra, amit aztán lehet pótolni. Vagy nem. Röhög a diák, hogy lóghat, megvonja vállát a szülő. Pár diák szelfizik csak boldogan, kör közepén állva, miközben azt hiszi szegény identitászavaros kamasz, hogy jóbarátok veszik körbe. Pedig több ott a rossz, de sebaj. Az élet majd alaposan megrugdossa, hogy penderedő kis nyikhajként már a pártosodást választotta.

Pumukli pedig, ha a haja nem is, de vörösödik szépen, pártjához illő színben, ebben a nagy égésben. Merthogy lassan rájön a jó nép, ő pont magasról rottyant a tanárokra. Szarik a tanárokra, de legjobban is a diákokra és anyukákra, apukákra. Talán belegondolnak végre egyszer ők, az istenadta nép, miről is szólt a két szép, nagy tanártüntinek csúfolt habisztihiszti. Mire is kellett Pumuklinak a sok kicsi birka nemesebbik szerve. 

Mert hát csíp a csalán, nem érdemes sajáttal verni. Márpedig Pumukli csalánba nyúlt, és azt hitte, őt ott nem éri el a menykő. Ám a hazug embert hamar utolérik, ő pedig igencsak hazug.  Hazug, arrogáns, agresszív és önző kis pöcs, aki nem megegyezni, nem tárgyalni akar, csak kikaparni magának valamiféle, senki által eddig nem ismert gesztenyét. Lehetőleg üvöltve, hogy rettegjen az ellen. Kicsi gesztenye, barna a szeme, de vörös a feje. Azt hitte, majd megeszi mindenki, hogy ő olyan nagyon pártatlan, annyira csak a diákjaiért és a tanáraiért küzd, hogy még a coming out-ját is megeszik, és sírva-ríva bocsátják meg soha be nem vallott bűneit is. Ették eddig, de keserű lett az epe. Hánynak már tőle egyre többen, és rohadtul nem értik, mit is akar ez a pojáca az ő gyerekeik, az ő tanáraik farkával verdesni ily vadul.

Pumukli szélmalomharca pedig egyre inkább Kusturica szürrealista-neorealista alkotásaira hajaz, melyről minden sznob hozzáértően beszél, de a kutya se kíváncsi rá. Vagy mondhattam volna hű támogatóját, a bőszen tüntető Nemes-Jelest, aki a Kossuth-díj pénzével zsebében vonult kenyéradói ellen lázadni, de hát az rohadtul nem lenne polkorrekt. Aztán szép lassan alakul a művészfilm, a Pumukli-féle komédia, lehet röhögni majd a felfelé szálló, és lassan kipukkadó lufikon. Merthogy a lufik csak a mesékben nem pukkadnak ki, és hiába akartak ide a vörösök sok kicsi migránst, Seherezádé és az ezeregyéjszaka bizony akkor se jön velük.

Az emberek pedig - Pumukli egykori pártjának „hős doyenje” után szabadon - megunták és hazamennek. Néha még páran kinéznek, ráznak egy kis öklöt, mert azért a zorbántakarodj az kell, vagy mi a szösz. De a vége mindig az, hogy a habosra vert szar megszárad, és a vörösbe öltöztetett tizenkét pont is idejétmúlttá válik. A hiszti nélküli, nem magamutogató és nem kielégületlen, ám csendes tanárok pedig szépen tárgyalóasztalhoz ülnek, és megbeszélik, hogyan is lenne jó. Eközben pedig Pumukli, a vörösödő fejű stróman még mindig az asztalon táncol, igencsak vadul, mert a király így is, és úgy is meztelen.