Hát, kérem szépen, a tegnapi, ünnepléssel keveredő tüntetős-ellentüntetős káoszról nem csak csonttá fagyott és ronggyá ázott lényem okán nem voltam képes előbb leírni gondolataimat. A késedelem oka pusztán annyi, hogy retinám kisülése mellett agyi szenzoraim is kiégtek a totális káosz hallatán-láttán. Mert hát Nyakó István megaszonta: követelni jöttünk, nem ünnepelni. Követelt hát pár tucat csoportocska, szétszórva a város különböző pontjain, taposva az ünnepelni vágyók tyúkszemeit.
Na de kezdjük a reggelnél. Bár nem terveztem a pár tucatnyi hisztérikát számláló Büki-csoport heppeningjét meglátogatni, de kidobott reggel az ágy. Épp hajszállal késtem le a Fideszes öregurak előállítását. Na de le nem maradtam semmiről, a videókon visszanézhettem, hogy a rendszert hőn utálók hogyan drukkolnak a rendszert kiszolgáló rendőröknek a rendszerpártiak bilincseléshez. Ám a nagy performanszt ígérő, alig százötven főre duzzadó, magát ellentüntetőnek aposztrofáló csürhe ezt is tudta überelni. Danolászós, gitározós felvezetőjük után a dojen felszólította híveit: fordítsanak hátat a gaz diktátornak, míg az beszél. Csak hát ez nem ment olyan könnyen.
A pedagógustüntetésre (is) készülő csipetcsapat hiányozhatott az iskolából, mert nem volt sikeres a fordulás. Annyira nem, hogy bongyorhajú üdvöskéjük még a visongást sem hagyta abba, túl közel volt szájához a megafon mikrofonja. Meg is kapta a magáét, mert egy fidesznyik kitépte kezéből a táblácskáját. És nem örült neki a kicsi lány, hogy a reggel óta magasba emelt kezének zsibbadását e módon orvosolták, még ordított pár kört, majd sírva fakadt. Pedig én már tavaly megírtam neki, úgy könnygáz-szívás okán, hogy aki csürhülni megy, az ne sírjon.
Reméljük, megvigasztalta gyorsan a színpad mellett kondérban álló forralt bor. Reggel, még „kezdés” előtt két idősebb hölgy intézte a hidegben tüntető-ellentüntető tömegeknek. És hát nem is akárhol, akárhonnan! A jófajta illatot árasztó nedűt a reszketőknek egyenesen a zsinagógából szállították, persze mindenféle vallási vagy pártpolitikai felhang nélkül, pusztán humanitárius céllal.
Aztán a tüntetők megunták, hogy ellentüntessenek egy ünnep, egy megemlékezés ellen, vagy csak szöget ütött valamelyikük fejében az etimológiai káosz, és gyorsan, vadul alkotmányozni kezdtek a színpadon. Megállapították – Orosházi után szabadon -, hogy Magyarország, mint olyan, nem létezik, nincs alkotmányunk, ennek okán pedig mindent szabad és semmi nem tilos.
Ezek után gyorsan leléptünk mi is, hogy súlyosabb agykárosodás nélkül megússzuk, de vetettünk még egy pillantást Büki bánatos arcára, aki már ekkor tudhatta: nem jön össze a dobozkákba a pénz a tuti színpadra és a sok szélnek engedett lufira.
El is kacsáztunk a KARD rendezvényére, mert kíváncsiak voltunk, a Büki-féle csipetcsapatból kiváltak hány embert tudnak lekötni két órán át. A Hősök terén percre pontosan fél egykor már színpadon állt a szónok. És nyomták is két kerek órán át alig húsz hívüknek. Pedig még valami neves bloggert is meghívtak, és Nagy Bandó sírós monológja volt a csattanó. Megtudhatta tőle az akkor már a tanártüntetésre szivárgó nép, hogy „Az, hogy 27 évvel a kommunista diktatúra megszűnése után egy tüntetésre tartó értelmiséginek azzal kell hencegnie, hogy ő bátor, mert demonstráción vesz részt, vagy hogy ott fog szónokolni. Ez az igazi szégyen, sőt, ez maga a rettenet.” Na most, azóta sem értem, ki a fene mondta neki, hogy hencegjen. Azért, mert úgy érezte, mostanában keveset szerepel, és kényszert érzett, felhívja szomszédjai figyelmét arra, hogy egy húszfős csoportosulás végre megint színpadra lökdöste – ez az ő szégyene. De hát végre volt közönsége, kielégülhetett. Igaz, e jónép leginkább a koCkárdák vásárlásával volt elfoglalva, és saját magát szegregálva gyülekezett a tér különféle pontjain, de sebaj.
Mi pedig, akik valahogy egyik tüntető csoportosuláshoz sem tartoztunk, sőt, koCkárda, sál és ing kockásodása helyett csak egy pink-kockás sálas birkát bírtunk magunkkal cipelni, nem találtuk a helyünket. Az egyik oldalról Vadai Ágika, a másikról Bokros papa és sleppje okán menekültünk. Mert hát azért ez nem ám pártrendezvény, csak éppen minden ponton pártaktivistákba botlottunk. Persze teljes mértékben elhisszük, hogy ők ott mind csak magánemberként jelentek meg.
Hittük ezt végig az úton, a menet alatt, ahol a változatosság kedvéért, csak amolyan pedagógus-tüntetéseken megszokott módon harcoltunk a szemünket ernyőikkel csapdosó értelmiségiek ellen. Azokkal, akik az Andrássy utat a Duna- korzóval összekeverve a vállukon forgatták esővédő alkalmatosságaikat. Lassan már gyűlölöm az esernyőket, és tüntetést fogok szervezni a betiltásukért.
És a menet ment, mert ez a dolga. Vagy tizenötezer agymosott hitte el, hogy ez az egész arról szól, hogy jobbá tegyük az országot. Mert volt egy kis zorbántakarodj, de az egyre óvatosabbá váló szervezők gyorsan szóltak, erre nincs idő. Vagy mégis? Vagy mégis…
Aztán a Kossuth téren én már nagyon örültem, hogy a gulyáskommunizmus idején voltam diák, akkor, amikor még valódi pedagógusok tanítottak. Különösen akkor örültem ennek, amikor a végén a Kossuth nóta remixére hátborzongató zengő-performanszt nyomtak le, dünnyögve, hogy „nincs hatalmad felettem”. Úgy nagyjából Donizetti Lammermoori Luciajának híres őrülési jelenetével ért fel a látvány: eksztázisba szakadt emberek skandálták ringatózva a mantrázott igét.
És én még mindig vártam a világot megváltó bejelentést, bár Sándor Mária sztriptízből éneklésbe átcsapó magánszáma után már csak azért könyörögtem, a súlyos betegeknek el ne kezdjen énekelni. Hát nem tudom, nekik kezd-e még valaha dalolni a nővérkéből politikai ribanccá avanzsálódott feketeruhás, de a Himnusszal még bepróbálkozott. És sajnos azt nem is hagyta abba, mint a vetkőzést.
Szóval vártam a hatalmas, világrengető, országot megváltó bejelentést Pumukli-diribá szájából. De ordítozása okán lemaradtam a lényegről. Én komolyan nem tudom, ezek kitől tanulnak retorikát, szónoklattant és miegyebet, de valaki szólhatna már nekik, hogy az osztálytermi üvöltözés nem ugyanaz, mint a tömegek előtt elmondott, hatásvadász beszéd. Lehet, hogy a kilencedikesek még beszarnak tőle, de a jónép értelmesebbik fele csak röhög a szánalmas próbálkozáson. Vagy nem mondták még nektek, hogy a csendes szó ereje sokkal nagyobb? Hát nem, belőle csak előtört az ifjú szocialista. Ennyi történt, semmi több. Csak úgy, pártnélküli és pártatlan pedagógus-tünti okán.
Bár, ez csak kultúrközegben igaz. Itt a másik mondás igazolódott, miszerint egy csendes szakértő hangja elveszik a nagypofájú dilettánsok között. Itt pedig nagypofájú dillettánsokból gazdagon akadt. Ahogy politikai ribancokból is, mint Röhrig Géza és Nemes-Jeles, akik frissen átvett Kossuth díjjal a kezükben, a pénzzel a zsebükben kimentek a kormány ellen tüntetni. Merthogy jó ám arra az asztalra szarni, ahonnan zabálnak a drágák.
Na, az ilyenek miatt örülök, hogy engem nem a Pumukli-féle, pedagógusnak csúfolt pártagitátorok okítottak. Meg azért, mert hiába vártam a nagy bejelentést, az nem érte el az ingerküszöbömet. Ahogy kedves barátnőm fogalmazott, a maga nemes egyszerűségével, az egész nem volt több mint „fékezett habzású fenyegetés ....” Merthogy „nincs félelmetesebb egy esetleges egyórás sztrájknál ..max egy plüssmaci”. Gyanítom, kormányunk és népünk annyira megijedt ettől, hogy ihaj. Bár szegény gyermekeink, akiknek nemesebb szerve megint kézre esett némi csalánveréshez, most aggódhat, mikor pótoltatják majd be velük puklipapa lógós kedvét, a tanárok pedig elgondolkodhatnak, hogyan és ki fizeti ki nekik a sztrájk idejére járó vagy nem járó bért.
Mélyen megrendülve a saját mémjévé vált tüntetéstől már csak azt vártuk, mikor kap kedvet egy futurista filmes megalkotni élete művét Pumukli életútjáról, kezdve az ifjú szociktól egészen a nagy sztrájkig. Kicsit a nyolcvanas évek alternatív koncertjeire hajazó, kannásboros-ragasztós, színes festékvödrös fíling pont jó lesz a tüntetésnek csúfolt heppening ábrázolására.
Ja, a film végéről azért azt se hagyjátok ki, amikor a csuklóját tört, derekát meghúzó és esés közben fejét beverő idős néni mellett három orvos kezdett el szakmázni, és azon vitatkozni, mit szabad és mit nem tenniük. Mindezt szigorúan a mentő mielőbbi hívása helyett. Kettő közülük gyerekorvos volt. Sajnálom a gyerekeinket…. Tegnap óta még sokkal jobban…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése