Valamikor én is voltam diák. Sőt, tanáraim is voltak. Olyan tanárok,
akikre ma is emlékszem. Még azokra is emlékszem, akiket nem kedveltem,
vagy akik engem nem kedveltek. Az én tanáraim között is volt sokféle
ember. Volt kicsi és nagy, sovány és kövér. Volt elkötelezett
kommunista, és rendszerváltó ellenzéki is. Volt keresztény, zsidó és
ateista. Volt, aki dohányzott, és volt, aki nem. Volt házas, elvált és agglegény/szingli is. Sőt, volt homoxeszuális is a sok hetero között.
Kíváncsi diákként tudtuk, vagy inkább sejtettük ezek nagy részét, hiszen urban legend már akkor is volt, ha mindent felfedő és megmutató facebook még nem is. Egyszer a zsidó tanárunkat egy diákja próbálta a munkatábori emlékeiről faggatni. Épp ott tartottak ugyanis a tananyagban. Tanár úr pedig – a legendák szerint – nemes egyszerűséggel leintette: ez az ő magánügye. Nem a tananyag része. Akkor még nem volt az….
Merthogy az ő magánélete, identitása és véleménye az iskola kapuján kívül maradt reggel háromnegyed nyolckor. Órák után, mikor hazament dolgozatokat javítani, tán felvette, de a dolgozatok javításában nem köszönt vissza, hogy tán másként gondolkodik valamiről is, mint mi, a diákjai. Ugyanis mi nem foglalkoztunk politikával. Még akkor sem, ha néhányan olyan pályára készültünk, ahol ez kellett volna. Nem foglalkoztunk, és nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert tudatosították bennünk: más a dolgunk. Elolvastuk az újságokat, mert mi még papírlapon böngésztük a híreket. És tudtuk, más a dolgunk a mi munkahelyünkön, ami ugyanúgy az iskola, mint a tanárainknak. Tudtuk, mert megtanultuk a tanárainktól azt is, a munkahely nem a politikai identitás, a szerepvállalás, a hitélet megvitatásának helyszíne.
A mi iskolánk ezt várta el, és ezzel mutatott példát legendás hírű igazgatónk is, akinek temetésén volt diákjainak ezrei vettek részt. Köztük sok olyan, akit nem is tanított, de akinek emberként hosszú éveken át példát mutatott. És ez többet ért minden tananyagnál. Valahogy sose jutott eszünkbe felelősségre vonni tanárt, igazgatót, minisztert. Nem volt kötelező egyetértenünk, de ezért nem ért sose retorzió. Azért nem, mert nem fenyegettük és nem zsaroltuk őket fennhangon, de megtanultunk úgy kérni és kérdezni, hogy annak ereje legyen. Minket mindig komolyan vettek.
Most valahogy mégis a politikai szerepvállalás helyszíne lett az iskola. Gyerekeket vonnak be politikai harcokba, és fiatalok engednek meg maguknak vérnyomásnövelő hangnemet felnőtt, felelős emberekkel szemben. Csak mert ők másként gondolkodnak, és hiszik, az ő igazságuk az egyetlen létező igazság. Diákok bratyiznak hasonszőrűen gondolkodó tanáraikkal, és leköpik a másként gondolkodót. Diákokat lehetetlenítenek el, mert kamaszos fellángolásukban éppen másként gondolkodnak, mint az aktuális vezetés. Nem beszélgetnek velük, nem más utakat próbálnak mutatni – egyszerűen megalázzák és kirúgják mindegyiket. Nem az útkeresésre ösztönzik, nem a tanulásra és okulásra, hanem a bosszúra és gyűlöletre tanítják, vagy ami még rosszabb, beállni birkaként a sorba, bérbégetőnek a többi Bólogató János közé. Mikor éppen mi a trend a barikórusok színe terén.
Emlékszem, utolsó évesként lyukas órán a sulihoz közeli bárba mentünk le inni. Mert hát azért picit mi is lázadó kamaszok voltunk ám. Egyszer csak megjelent a diri. Megállt a pultnál, cigit venni jött. Vad dohányos volt az öreg, néha tőlünk kért egy-egy szálat, amit szigorúan mindig visszaadott. Akkor, ott megállt bennünk az ütő. Mert azért más a cigi, és más a sör, ami sokunk előtt állt. Ám ő csak végignézett rajtunk, kifizette a cigijét, és annyit mondott a pultosnak: a következő körüket fizetem. Aztán kiment. Mert nem ült le velünk bratyizni, de tisztelte bevállalósságunkat. És tudta, ha néha feszegetjük is a korlátokat, a szabályokat azért mindig betartjuk.
A koccintásra várnunk kellett még pár hetet, az érettségi bankett napját. Akkor megivott velünk egy italt. És akkor már kérdezhettük a tanárokat az urban legend sztorik valóságáról. Volt, aki válaszolt, volt, aki nem. De akkor már kívül voltunk az iskola kapuján. És akkor már egyáltalán nem volt izgalmas a sztori. Mert a kommunista, az ellenzéki, a keresztény, a zsidó, az ateista, a házas, a szingli, az elvált, a homokos és hetero mögött is az embert láttuk. Azt, aki saját mércénk szerint sokat vagy keveset, jót vagy rosszat adott nekünk. Mert mindegyiktől tanultunk valamit. Leginkább azt, hogy a „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben.” Komcsiként, ellenzékiként, keresztényként, zsidóként, ateistaként, miegyébként. Embernek és nem megmondónak, hitvallónak, pártoskodónak. Mi megtanultuk ezt a legfontosabb leckét. Köszönet érte Pataki Gyula bácsinak és tanárainknak, akikről a mai napig nem tudom, vajon milyen párt mögé álltak, ha álltak, és vajon milyen hitet vallottak.
Talán ma is működhetne mindez. Talán ma sem kellene bevinni a politikát, identitást, világnézetet és vallási elkötelezettséget az iskolába. Talán nem kellene tanárnak és diáknak a facebookon bratyizni, és lehet, hogy nem aszerint kellene megítélni egy diákot, mit vall és mit vél. Mert igazából neki sem kellene még semmit sem vélnie és vallania. Neki még gondolkodnia kellene és az útját keresnie, ami néha erre, néha arra billen. Ezt pedig főleg egy tanárnak kellene tudnia, és kellene tolerálnia. Mert változunk folyamatosan, hétről hétre, évről évre. Elveink, nézeteink, világnézetünk pedig nem a középiskolában alakul ki véglegesen. Ott csak megalapozzák gondolkodásunkat, és ha jók a tanárok, nem terelnek valamerre, hanem irányokat (igen, többet) mutatnak. Akár olyanokat is, melyeket ők nem vallanak, csak elfogadnak.
Ám ma a pártoskodó tanárok, a gyerekeket politikai játszmákba bevonó pedagógusok, a nézeteiket és identitásukat a diákközösség elé táró tanárok nem irányokat mutatnak, hanem elfogadottságuk arányában ráerőltetik a gyerekekre saját világukat. Ha ilyen leszel, szeretlek, ha olyan, elítéllek. A gyerek pedig torzul. Jónak, soknak és fontosnak hiszi magát. Megmond, odamond és beszól. Azt hiszi, ő már tizenhat-tizennyolc évesen Valaki. Holott igazából ugyanolyan nagy senki, mint imádott és vakon követett, pártaktivista tanára, csak az élet még nem rúgott belé eleget emiatt.
A történet vége pedig úgyis az, hogy beszippantja egy csoport, megy majd szobrokat festegetni, sírokat borogatni, és ennek örömére majd agymosott kis bagázsa körében eljátssza a nagy megmondó embert. Felnőttként pedig boldogtalanul keresi az az igazi utat, melyeknek széles választékát a pedagógusnak csúfolt tanárok elfelejtettek neki a pártoskodás helyett megmutatni.
Kíváncsi diákként tudtuk, vagy inkább sejtettük ezek nagy részét, hiszen urban legend már akkor is volt, ha mindent felfedő és megmutató facebook még nem is. Egyszer a zsidó tanárunkat egy diákja próbálta a munkatábori emlékeiről faggatni. Épp ott tartottak ugyanis a tananyagban. Tanár úr pedig – a legendák szerint – nemes egyszerűséggel leintette: ez az ő magánügye. Nem a tananyag része. Akkor még nem volt az….
Merthogy az ő magánélete, identitása és véleménye az iskola kapuján kívül maradt reggel háromnegyed nyolckor. Órák után, mikor hazament dolgozatokat javítani, tán felvette, de a dolgozatok javításában nem köszönt vissza, hogy tán másként gondolkodik valamiről is, mint mi, a diákjai. Ugyanis mi nem foglalkoztunk politikával. Még akkor sem, ha néhányan olyan pályára készültünk, ahol ez kellett volna. Nem foglalkoztunk, és nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert tudatosították bennünk: más a dolgunk. Elolvastuk az újságokat, mert mi még papírlapon böngésztük a híreket. És tudtuk, más a dolgunk a mi munkahelyünkön, ami ugyanúgy az iskola, mint a tanárainknak. Tudtuk, mert megtanultuk a tanárainktól azt is, a munkahely nem a politikai identitás, a szerepvállalás, a hitélet megvitatásának helyszíne.
A mi iskolánk ezt várta el, és ezzel mutatott példát legendás hírű igazgatónk is, akinek temetésén volt diákjainak ezrei vettek részt. Köztük sok olyan, akit nem is tanított, de akinek emberként hosszú éveken át példát mutatott. És ez többet ért minden tananyagnál. Valahogy sose jutott eszünkbe felelősségre vonni tanárt, igazgatót, minisztert. Nem volt kötelező egyetértenünk, de ezért nem ért sose retorzió. Azért nem, mert nem fenyegettük és nem zsaroltuk őket fennhangon, de megtanultunk úgy kérni és kérdezni, hogy annak ereje legyen. Minket mindig komolyan vettek.
Most valahogy mégis a politikai szerepvállalás helyszíne lett az iskola. Gyerekeket vonnak be politikai harcokba, és fiatalok engednek meg maguknak vérnyomásnövelő hangnemet felnőtt, felelős emberekkel szemben. Csak mert ők másként gondolkodnak, és hiszik, az ő igazságuk az egyetlen létező igazság. Diákok bratyiznak hasonszőrűen gondolkodó tanáraikkal, és leköpik a másként gondolkodót. Diákokat lehetetlenítenek el, mert kamaszos fellángolásukban éppen másként gondolkodnak, mint az aktuális vezetés. Nem beszélgetnek velük, nem más utakat próbálnak mutatni – egyszerűen megalázzák és kirúgják mindegyiket. Nem az útkeresésre ösztönzik, nem a tanulásra és okulásra, hanem a bosszúra és gyűlöletre tanítják, vagy ami még rosszabb, beállni birkaként a sorba, bérbégetőnek a többi Bólogató János közé. Mikor éppen mi a trend a barikórusok színe terén.
Emlékszem, utolsó évesként lyukas órán a sulihoz közeli bárba mentünk le inni. Mert hát azért picit mi is lázadó kamaszok voltunk ám. Egyszer csak megjelent a diri. Megállt a pultnál, cigit venni jött. Vad dohányos volt az öreg, néha tőlünk kért egy-egy szálat, amit szigorúan mindig visszaadott. Akkor, ott megállt bennünk az ütő. Mert azért más a cigi, és más a sör, ami sokunk előtt állt. Ám ő csak végignézett rajtunk, kifizette a cigijét, és annyit mondott a pultosnak: a következő körüket fizetem. Aztán kiment. Mert nem ült le velünk bratyizni, de tisztelte bevállalósságunkat. És tudta, ha néha feszegetjük is a korlátokat, a szabályokat azért mindig betartjuk.
A koccintásra várnunk kellett még pár hetet, az érettségi bankett napját. Akkor megivott velünk egy italt. És akkor már kérdezhettük a tanárokat az urban legend sztorik valóságáról. Volt, aki válaszolt, volt, aki nem. De akkor már kívül voltunk az iskola kapuján. És akkor már egyáltalán nem volt izgalmas a sztori. Mert a kommunista, az ellenzéki, a keresztény, a zsidó, az ateista, a házas, a szingli, az elvált, a homokos és hetero mögött is az embert láttuk. Azt, aki saját mércénk szerint sokat vagy keveset, jót vagy rosszat adott nekünk. Mert mindegyiktől tanultunk valamit. Leginkább azt, hogy a „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben.” Komcsiként, ellenzékiként, keresztényként, zsidóként, ateistaként, miegyébként. Embernek és nem megmondónak, hitvallónak, pártoskodónak. Mi megtanultuk ezt a legfontosabb leckét. Köszönet érte Pataki Gyula bácsinak és tanárainknak, akikről a mai napig nem tudom, vajon milyen párt mögé álltak, ha álltak, és vajon milyen hitet vallottak.
Talán ma is működhetne mindez. Talán ma sem kellene bevinni a politikát, identitást, világnézetet és vallási elkötelezettséget az iskolába. Talán nem kellene tanárnak és diáknak a facebookon bratyizni, és lehet, hogy nem aszerint kellene megítélni egy diákot, mit vall és mit vél. Mert igazából neki sem kellene még semmit sem vélnie és vallania. Neki még gondolkodnia kellene és az útját keresnie, ami néha erre, néha arra billen. Ezt pedig főleg egy tanárnak kellene tudnia, és kellene tolerálnia. Mert változunk folyamatosan, hétről hétre, évről évre. Elveink, nézeteink, világnézetünk pedig nem a középiskolában alakul ki véglegesen. Ott csak megalapozzák gondolkodásunkat, és ha jók a tanárok, nem terelnek valamerre, hanem irányokat (igen, többet) mutatnak. Akár olyanokat is, melyeket ők nem vallanak, csak elfogadnak.
Ám ma a pártoskodó tanárok, a gyerekeket politikai játszmákba bevonó pedagógusok, a nézeteiket és identitásukat a diákközösség elé táró tanárok nem irányokat mutatnak, hanem elfogadottságuk arányában ráerőltetik a gyerekekre saját világukat. Ha ilyen leszel, szeretlek, ha olyan, elítéllek. A gyerek pedig torzul. Jónak, soknak és fontosnak hiszi magát. Megmond, odamond és beszól. Azt hiszi, ő már tizenhat-tizennyolc évesen Valaki. Holott igazából ugyanolyan nagy senki, mint imádott és vakon követett, pártaktivista tanára, csak az élet még nem rúgott belé eleget emiatt.
A történet vége pedig úgyis az, hogy beszippantja egy csoport, megy majd szobrokat festegetni, sírokat borogatni, és ennek örömére majd agymosott kis bagázsa körében eljátssza a nagy megmondó embert. Felnőttként pedig boldogtalanul keresi az az igazi utat, melyeknek széles választékát a pedagógusnak csúfolt tanárok elfelejtettek neki a pártoskodás helyett megmutatni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése