Nézem a híreket, olvasom a ripost.hu oknyomozójának cikkét,
és visszatérnek a nyár emlékei. Elég hülyén hangzik, tudom, de sokszor
hiányoznak azok a napok, hetek. Aki ismer, megérti, miért. J
Jönnek elő az emlékek a tranzitokról is, és azt mondták,
írjam meg én is. De én nem vagyok oknyomozó, így csak érzésekről,
tapasztalásokról tudok írni. A Migration Aid és Baba kapcsán pedig különösen.
Persze gondolhatnám, hogy a börtönben jó útra tért, és azóta zsidó, arab vagy
mifene létére keresztényi könyörületességgel viseltetik az elesettek iránt. De
valamiért nem sikerül ebben hinnem. Azóta nem, hogy láttam, miként ver nyakon
egy migránsgyereket, nem egyszer, de többször, és tépi meg lánytársa haját, pusztán
azért, mert éhesen csüngtek az akkor érkezett banános ládán. Aztán persze erre
csak annyit mondott: ezekkel így kell bánni, ezt szokták meg. Az origo pedig
csak az ölébe fészkelő kislányt fotózta le….
Meg valahogy azóta sem megy, mióta a nagy balhé közepén
egyszer csak fogta magát, és elkezdte a fülünk hallatára buzdítani a
migránsokat lázadásra. Mert nem szállhattak fel a vonatra, hát lázadjanak! A
mellettünk álló, arabul beszélő, ki tudja, honnan érkezett kolléga pedig
leesett állal fordította angolra a szavakat. Utána persze, mikor már állt a
bál, nem volt ember, akinek kérésére hajlandó lett volna a káoszban rendet
teremteni. Akkor már nem ment az arab. Inkább fáradtan elbújt a maga teremtette
káosz elől.
És nem megy a hit, mert migránsok tucatjai néztek rám
csodálkozó szemekkel: hogyhogy ez nem menekült tábor? Hát nekik Baba azt
mondta…. És ők elhitték, hogy a pályaudvar aluljárója a nekik kijelölt tábor. A
hely, ahol élniük kell. Ahol, ha lejár a papír a várakozásban, úgyis
kicserélik. Másik több tucatnyi már a Nyugatiban, a vonatról leszállva név
szerint kereste Babát, mert ők bizony az Afgán Parkba igyekeztek. Vagy éppen
„biznisz” volt vele. Ha nem kaptak éjjel sehol SIM-kártyát, megvonták a
vállukat: nem baj, majd reggel Baba…..
Valahogy nekünk mindig a Nyugati jutott. Eleinte a lépcső,
később a tranzit. Ekkor már elég necces volt a helyzet, napi több ezer migráns
osonkodott át a határon. És több tucat migránsokat segítő önkéntes a Keletiből
a Nyugatiba. A jobb érzésű, valóban segíteni vágyó – és mindenkin segíteni
akaró - ifjak ugyanis nem bírták az önkényuralmi rendszert, ami ott volt. Baba
önkényuralmát és császárságát a tranzit felett. Ezek a fiatalok aztán a
Nyugatiban végre adhattak hajléktalannak, sőt, esténként a megmaradt ételt, a
sertésből készültekkel együtt összeszedték, és vitték az utcákon élőknek.
Beléjük szorult egy kis emberség, és nekik köszönhetően a két tranzit között
akkora lett a különbség, mint a Balkán és Nyugat Európa között. Amott önkény,
biznisz, baksis-rendszer, üvöltés és agresszió. Emitt igazi
szeressükegymást-fíling, és nagy, össznépi adományozás. Utcalakónak is….
Mert Baba bizony rendet tartott a Keletiben. Amolyan magának
kedvező rendet, mely sokak – a többség – számára felért a káosszal. De neki ez
volt a céljainak megfelelő rend. No, nem a közterületen tartotta ezt a rendet,
mert az nem volt érdekes. Ott néha, a fotósok kedvéért seprűt ragadott, ételt
osztott, mert egyébként főleg csak szervezkedett és szónokolt. Sokkal inkább a
migránsok között tartotta a nagy rendet, a saját kis udvarában. Mert rendnek
lennie kell! Így hát minden migránsnak először eléje kellett járulni, ha
valamit akart. Leginkább azért, mert ő beszélt arabul. Ha étel kellett, azt
kaphatott mástól, de ruha – eleinte, míg kevés volt-, papír, tanács, netalán
embercsempész, telefonkártya és pénzváltás az ő felügyelete nélkül nem
működhetett. Még a kocsmák pultosai is tudták, a migránsnak drágább a kávé, és
két euró egy croissant.
Emlékszem, mekkora médiahiszti volt, amikor a doktornőtől
háromszázezer forintot loptak el. Gyógyszerre kapta, ő meg elment beteget
ápolni, zsebében a pénzzel. Annak nyoma veszett. Ahogy Baba zsebéből is pár
tízezernek. A gondolatainkban azonban sokkal inkább az volt, hogyan kerültek
ezek a pénzek a zsebekbe. És hogy ez miért nem tűnt fel akkor senkinek, ha
minden hír ezzel volt tele.
Ha nem láttuk volna, ahogy öregasszonyok dugdossák zsebbe a
pénzt, akkor el sem hinnék, hogy ilyen van. De volt. Merthogy nem volt
bankszámla, igaz, néha felbukkant egy-egy paypal account, ki tudja, kihez
köthetően. De a hivatalos kommunikáció: pénzt ne adj, hozz adományt! És hogy mi
lett ezen soha le nem könyvelt összegek sorsa – csak a jó ég tudja. Mi csak
sejteni véljük. Persze mondták, rendeljen mindenki a Tesco-tól. Támogasd a
házhoz szállítós multit! Ám sokaknak még ez is macerás volt, és ez adta a
haszonlesőknek a reményt. Munkába menet, onnan jövet egy-egy bankjegyet toltak
a zsebbe. És hát Baba volt az ikonikus figura. Őt sztárolta az egész magyar
média. Őt mindenki, azonnal a Keletinél megtalálta…
És most lehet hisztizni, hogy a Migration Aid bejegyzett
szervezet, bankszámlaszámmal, illik nem elfelejteni, hogy akkor még nem volt
az. Az azóta kivált és önállósult Keleti csoport tagjai válogatás nélküli,
frusztrált, saját nyomorát kompenzáló önkéntesek, kielégületlen háziasszonyok
hisztérikus gyülekezete volt. Erről szólt a Migration Aid, a segélyszervezetnek
titulált csürhe. Legalábbis annak nagyobb része. Ikonikusabb része. Szem előtt
levő és agyon-sztárolt része. Olyan emberek gyülekezete, akik képesek voltak
összeveszni egy banánon. Olyanok, akik mindent hazavittek, amit éppen értek, és
hiányzott a háztartásból. Olyanok, akik lógtak a munkából, mert izgibb volt az
egzotikumokat nézegetni. Olyanok, akik egyébként melós vagy éles helyzetben jól
megijedtek, és sápadtan ajvékoltak. Akik mindenkit, aki a sunnyogásra
alkalmatlan volt, elmartak és kiutáltak maguk közül. Azt a pár, valóban
elkötelezett önkéntest, aki gyorsan bele is fáradt, kiégett, és átigazolt egy
másik csapatba. Vagy feladta. Végleg.
És persze lehet hisztizni azon, hogy senki nem kérte fel, és
nem hatalmazta fel Babát a nyilatkozatokra. Csak éppen tűrték és támogatták. Az
pedig, tudjuk, felér a felhatalmazással. Mert soha, senki nem mondta neki, hogy
takarodj. Mert kellett, mert kapcsolataival és nyelvtudásával, habitusával és a
neki teremtett kultusznak köszönhetően sikerült tuti kis zavarost kreálnia. A
zavarosban pedig jól lehet halászni. Nem csak neki, másoknak is. Nem volt olyan
Baba-magasztaló poszt, cikk, amit a Migration Aid fő-főcsoportja ki ne rakott,
meg ne osztott volna. És nem volt olyan önkéntes, aki az utolsó, nehéz,
véezivataros napokban a lábai előtt ne hevert volna. Mert abban a káoszban már
csak egyedül ő ismerte ki magát.
Azt gondolhatnánk, hogy szeptember első hetével Baba
csillaga leáldozott. De nem. Mert ahogy az ikon a nem létező szervezet Zsohár
Zsuzsa FÖRI-istenétől átvette a Keleti aluljáró kulcsait, a szervezet nevében,
mely most megtagadja, azzal a lendülettel felejtette el visszaadni azokat. Vagy
visszaadta, csak néhány másolat maradt a zsebében. Vagy a megvett és
agyon-szeretgetett sárgamellényesek nyitogatták Szezám-tárulj módra előtte az
ajtókat.
Persze kérdezhetnénk, hogy egyáltalán milyen szerződés
alapján használta egy nem létező szervezet a főváros tulajdonában levő
helyiségeket, de legyünk elegánsak. Akkor, abban a helyzetben mindenki
megoldást keresett. Spongya rá, felejtsük el. De arra azért rém kíváncsi
lennék, ki hatalmazta fel Babát és társait, hogy még az ősz végén is napi-heti szeánszokat
tartsanak az egyik nagyobb helyiségben. Na persze ezekre a szeánszokra – vagy
üzleti megbeszélésekre? – tömött szatyrokkal érkeztek. Mert még mindig várták a
migránsokat. Talán nem is annyira hiába…
Ahogy egy kedves, médiamunkás kolléganőm - aki egy ideje nem
áll velem szóba - elmesélte, és szerencsére nem csak nekem, bizony nem hiába.
Mert a néhány, Ausztriából visszatoloncoltat ők szedik le a vonatról. Azok már
felülve a járatra Babát hívják segítségért. Ezért kellett olyan nagyon az a
kéznél levő helyiség, tele a sok adománnyal. Elmondása szerint azonnal védett
házakba viszik a megfáradt, sokat szenvedett kitoloncoltakat, melyek helye még
előttük is titok. Alig páran tudják, hol rejtik el ezeket az embereket. Majd
széttépik papírjaikat, kapnak újakat, és akkortól nyugodt szívvel irány a
határ. Valahol Sopronnál át lehet tuszkolni a visszatérni vágyókat. Persze
mindezt csak az ő elmondásából tudjuk, ám mivel alkalmanként láttuk, hogy
hosszabb időt tölt Babáékkal a megbeszélős szeánszokon, sőt, segít barátjával
együtt a szatyrok cipelésében, miért ne hinnénk neki?
Aki persze bízni akar a Migration Aid magát mosdató
meséjében, hinni akar a hírek szerint elítélt csaló és okirat hamisító
megtérésében, aki azt gondolja, hogy egy ilyen simli-Kánaánban egy megrögzött
bűnöző is angyal tud maradni, az tegye. Ha nem haragszotok, én inkább hiszek a
szememnek és a fülemnek. Meg a hónapok során tapasztalt, átélt „élményeknek”.
Az ilyen fajta mesékből már egy ideje kinőttem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése