Felkerült az internetre egy
drónfelvétel: áradnak a migránsok Európába. Zajlik a médiában a
számháború. Mikor, hol, hányan szivárognak éppen be. Halljuk a híreket,
hogy itt vagy ott éppen balhéznak, áttörnek, követelnek, lázadnak és
kinyilatkoztatnak.
Mi pedig szépen hátradőlünk, mert hozzánk már
a kerítés miatt – hisszük - nem jönnek. Röhög a sok magyar a markába,
szereti épp a sokat szidott kerítést. Elpihen és borzong a híreken,
otthona kényelmes nyugalmában szívva magába egy kis adrenalint. Pedig ez
csak kívülről látszik így…
Ismeritek a klasszikus székely
viccet? Azt, amikor az öreg, de módos gazda elveszi a takaros ifjú
menyecskét? Alszanak éjjel, ám az asszonyka szerelmese kedvet kap egy
kis hancúrra. Csalogatja hát ki az öreget az ágyból, mondogatja neki,
hogy hát éppen ápolgatják ám a feleségét. Mindig megnézi az öreg, de az
asszony bizony ott alszik mellette. A végére megunja, kimegy a
verandára, felderíteni, ki a kiabáló. Benéz az ablakon, és látja, hogy a
legény, aki közben beugrott, valóban az asszonnyal hancúrozik.
Megvakarja hát a fejét, és csak annyit mond: Hát tényleg, kívülről úgy
látszik….
Nos, itt is úgy látszik, minden rendben van. Megszűnt a
migráns-áradat, véd a kerítés. Csak éppen a mai számháború újabb adata:
negyvenezret akarnak ide visszaküldeni, merthogy mi regisztráltuk őket.
Csak éppen az embercsempész – biznisz nem állt le, és a „védett házak”
még mindig működnek. A házak, ahová az unióból kiutasítottakat viszik
sebbel-lobbal, ahol aztán szépen – némi okirat-hamisítás árán – új papír
készül nekik. Borsos árért belekeveredve a kilométeres menetoszlopba
pedig lehet ismét próbálkozni – más néven, más képpel, más identitással.
Mikor mi a menőbb éppen az elfogyhatatlan menetben. Hét-, nyolc-,
tízezer…fel sem tűnik benne az a néhány.
És bár már csendes a
Keleti, felsúrolva az összemocskolt kövezet, eltűntek a sátrak és a
szeméthegyek, a bősz migráns-simogatók nem nyugszanak. Raktáruk –
helyiségük él, járnak oda emlékezni. Hiányzik nekik a zaj, az Allah
Akbar, a forróságban áradó penetráns szag, a mocsok, a szeméthegyek, a
síró gyerekek. Hiszik, hogy lesz még az imádott aluljáró
menekült-tábornak hazudott gettó. Sőt, gyűjtik ott szorgosan az
adományt, mint méhecske a mézet, gyűlik a raktárban minden, mi
szem-szájnak ingere, mert tudják, lesz még itt haddelhadd. Jut a
beosonónak, jut, az idejuttatottnak, és marad a számukra szebb napokra.
Hiszen addig is ébren kell tartani a nemzetpusztító eszmét, az elvtelen,
de oly divatossá vált migráns-simogató hitet.
Ülnek hát a ki
tudja kitől kapott, és meddig, milyen jogcímen birtokolható helyiségben.
Ott ahol tán pár tucat hajléktalan békében pihenhetne. Ott, ahol magyar
hajléktalan, árva gyerek számára is gyűjthetne valaki adományt. Ott,
ahol szegény gyerekek melegedhetnének és játszhatnának iskola után, a
hideg lakás magánya helyett. De nem, ott ők üléseznek, megvitatnak,
gyűjtögetnek, és várják a napot, amikor végre visszatér az általuk
imádott fekete sereg. Amikor újra a káosz lesz az úr, mert tudják:
zavarosban jó halászni.
És jön majd megint a menet, kétség ne
legyen. Nem fér el mind Németországban. Svédország hideg, Finnország
rideg, kevés a kocsma és az étterem. Jönnek hát majd vissza az eddig
utált országba, önként vagy kényszerítve. Karácsonyra már, vagy
húsvétra talán? Ki tudja még... De én már hallom az új európai idők
szavát.
A kipás kéz pedig, mely most csak papírt gyárt, és migrit
simogat álomba, néhány kitiltott sorsán sajnálkozik, akkor végre ismét
etethet, és számolhatja bőszen az adományokat. Mert élni kell, megélni
pedig fontos. Szeressük hát egymást, de nagyon, gyerekek!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése