VÖRÖSBE BORULT AZ ALKOTMÁNY UTCA

Már majdnem azt hittem, egyszer a balosok is tudnak értelmes tüntetést csinálni. Ha a demokráciáért, hát azért. Mert azért az nekem sem jön be, amikor Kubatov legényei állják útját egy állampolgárnak, ez valahogy a stadionoknál sem szokott bejönni. Bár azért valljuk be, a híresztelések ellenére sem lehetünk abban biztosak, hogy ők egyáltalán nem azért voltak ott, hogy valamiféle népszavazási kérelmet adjanak be.  Legalábbis a 444.hu videója valahogy erről árulkodik…. Merthogy miért ne? Aztán meg azért érdekes az is, hogy nevesincs emeszpés bácsi a komplett magyar sajtót odarendelte egyetlen nyüves dokumentumka beadásához, de hát jó ballib szokásként nagy eséllyel túldimenzionálta magát a drága. Vagy annyira mégsem? Ki tudja, lehet, hogy ők már valamit tudnak!

Vagy lehet, hogy mégsem, pusztán csak a hatalomból és népszerűségből kiszorult vörös csürhének sikerült alapot teremtenie egy laza, kedd esti habiszti-hisztihez. Az Alkotmány utca ugyanis vörösbe borult újra, hacsak röpke időre is. Szerencsére csak egy kis darabkája, mert a hirtelen felindulás alig 200 embert tudott összerántani e tavaszias kedd esti órán.  Nagy eséllyel a sok nem-megélhetési még dolgozott, vagy családjával volt elfoglalva, de aki ráért, és akit elértek, az indult a hívó szóra. És azok bizony mind sok-sok vörös zászlót vittek magukkal. Az persze senkit nem érdekelt, ez belőlem mekkora félelmet vált ki, de én hősiesen magamban rettegve tovább osonkodtam a bősz vörösök tömegén át. Mert hát fel vörösök, proletárok, nemde? Sőt, meghallgattam a Tóbiás fiú és Gőgös papa izzó beszédét, akik szerencsé(nk)re most éppen nem a Vakok Intézete vagy egyéb patinás épület elboltolását propagálták, régi jó szokásukhoz híven. Sőt, Kunhalmi Ágika is felszólalt, és még ezt is lenyomta valahogy a tavaszias este a torkomon, némi rettegés kíséretében hallgatva felharsanó és lázadásra izzító szavait.

Mondjuk néha, körbenézve azért elgondolkodtam, hogy a fél Migration Aid most éppen miért nem a határnál ajvékolva segít lyukas ementálivá varázsolni a kerítést, mert hát nekik jó ideje ez a nemzetárulás csúcsa. Ám úgy látszik, a fejesek felé irányuló mélytorkos seggnyalás még ettől is képes ideig-óráig eltántorítani azt is, aki időnként egy picit elárulta társait. Aztán jó vörös módra úgyis visszatért.

Szóval bőszen rettegtem a sok vörös zászló és volt pufajkás, no meg a gerontozombi-leszármazottak gyér tömegében. Ám nem sokáig, mert gyorsan rájöttem: én itt labdába sem rúghatok egyszemélyes rettegésemmel. Kedvenc Zoltai Andreánk, a főrettegő ugyanis hívei csoportjában állva überelt még ebben is. A náciknak nem nyilatkozó, ám szereplési vágyától túlfűtve mégis mikrofonjuk elé álló agyonszoláriumozott balceleb ugyanis ezt az eseményt sem hagyta ki rettegés-ügyileg. Volt itt minden: Fidesz és Jobbik, Orbán és Vona, diktatúra és vasárnapi nyitva tartás, le a templombajárással, és Orbán takarodj. 

Zengett a kormánydöntögető demokraták megszokott szólam-tengere, majd ezt is megunták, és háromnegyed óra múltán hazamentek. Véget ért a piknik mára, zárul a maszop mókatára. De ha tetszett, visszajön majd Tóbi, Gőgi, Ágca, s valahány név a naptárban, várnak a múzeum elé, az ünnep napjára!

Azt, hogy a beadványt végül valaki átvette-e tőlük, vagy csak vihart kavartak megest a biliben – a jó előre odarendelt médiarabszolgák kameratüzében – nem tudni. Azt viszont igen, hogy rettegésem távoztamban újra átjárt, ugyanis egyikük autójából felharsantak az Internacionálé dallamai. Hangosan és harsányan üvöltöttek a sajnos jól ismert dallamok a kocsiból, és örült az ott maradt maréknyi sereg. Számukra pár pillanatig visszatértek az egykoron volt valódi diktatúra dallamai. Számunkra, remélem, sose fognak. Se ez a csürhe, se imádott dalaik.