Mostohanagyanyámék Vajdácskán éltek. Apró, kedves fis falura
emlékszem, klasszikus cigánysorral, ahol még a vajda volt az úr. Ha gond akadt
valamelyik pulyával, elég volt szólni neki, és úgy nyakon verte, hogy nyekkent.
Többet nem is nagyon renitenskedett a kölyök. Nem mert.
Mondjuk az állatok között már akkor is sok különbség volt. A
faluban szépen, kutyaházban élő, rendezett kutyák, előttük vizestál, és minden
nap vacsora. A cigánysoron átbiciklizve folyton loncsos, bolhás, szabadon
szaladgáló vad kutyák kaptak a lábunkba. Nem ápolták, nem gondozták őket, de
nem is bántották.
Aztán jött a nagy szabadság, vele az elkanászodó kisebbség,
akiknek a kutya már csak felesleges éhes száj lett. Olyan száj, amelyik nem hoz
nekik segélykét a konyhára. Már nem volt vajda, aki nyakon csapja az állatot
bántó rajkót. Persze helyenként felértékelődött körükben is a kutya. Leginkább
azok között, akik rájöttek, mekkora biznisz a tiltott kutyaverekedtetés.
Megvették és eladták drága pénzért a vaddá alacsonyított, szerencsétlen ebeket.
Persze becsületük nekik sem volt, csak az számított, hozzák a pénzt. Sokuk
végezte dögkútban, út szélén. Pontosan úgy, ahogy a nagy integráció és a
hatalmas megengedés, elfogadás temérdek két- és négylábú áldozata.
Mert nem véletlenül mondta Csányi professzor, hogy "Aki
kutyát kínoz, emberre készül". Az
állatkínzás és az emberbántalmazás mindig összefügg. Az a kölyök, akinek otthon
apja-anyja csak csóválja a fejét, hogy „ej, gyerekcsíny, a fiúk már csak
ilyenek”, mikor a macska farkára köti a dobozt – nos, az a kölyök sose tanulja
meg az élet tiszteletét. Se állatét, se emberét.
Hány, de hány idős nőt láttam, aki kicsinyke nyugdíjából a
még régen, egészségesebben és pár forinttal módosabban magához vett
állatkájának vett eledelt és gyógyszert, míg maga ette a vízben főtt krumplit
üresen. Mert neki azt tanították otthon a szülei, hogy az állattartás nem
kötelesség, sokkal inkább felelősség. És
hány, de hány olyat láttam, aki úgy gondolta, úgy gondolja, számára csak a
jogok járnak, ám kötelezettségek és felelősség nélkül. Olyat, aki állatát
eszköznek használja, és megunva, vagy elhasználva eldobja, mint egy használt
papírzsebkendőt.
És igen, láttam olyat is, aki nem csak kutyáját ütötte, de
testi és lelki nyomorékká tette asszonyát, gyerekét. Mert neki otthon azt
mondták, az tanították, így is szabad. A családon belüli erőszak mindig a
gyámoltalan és erőtlen, így gyakran a gyerekek ellen irányul. Aztán megy tovább
a dolog, a gyerekek elfojtott agressziójukat egy náluk gyámoltalanabb, kisebb,
védekezésre képtelen áldozaton vezetik le. Leginkább egy kisállaton.
Persze tanítani lehet, és kell is. De tanítani csak azt
lehet, aki tanulni is akar. Olyan gyereket, aki otthon az állatok, a természet,
a környezet szeretetének és tiszteletének példáját látja. Olyat, aki azt látja,
hogy a férfi tiszteli a nőt, a nő a férfit, és mindketten a gyermeket. Ahol az
életnek és a munkának, a megszerzett javaknak becsülete van, mert az munka és
nem lopás, csalás és hazugság árán kerül a házba. Ahol a jogok akkor érvényesülnek, ha a
kötelezettségek teljesítésre kerültek.
Amíg mindez a társadalom jó részénél csak álom és utópia,
addig sajnos tüntethetünk az állatok jogaiért.
Tüntethetünk az állatkínzás ellen, és követelhetjük a bűnösök
megbüntetését. Sok tüntetés lesz még e célokért ebben az országban, mert rend
és fegyelem nélkül, valós embervédelem nélkül az állatvédelem és az
állatkínzások elleni fellépés is csak erőtlen próbálkozás. Meg kellene tanulni
végre, hogy az állatkínzás elleni küzdelem első lépcsőfoka a felelős
embertartás társadalmi és kormányzati felelőssége. Enélkül minden csak kútba
hordott víz marad.
Mégis, valahogy jó volt ma tüntetni. Jó volt végre
politikamentesen együtt lenni, egy valós probléma okán. És talán egyszer rájön
a társadalom arra, csak mi tehetünk azért, hogy kemény, szegregált oktatással
elérjük, hogy a mások életét és értékét semmibe vevő emberek integrálhatóvá
váljanak, ezáltal pedig országunk élhetőbbé, kegyetlenkedéstől, ember- és
állatkínzástól mentesebbé. Én drukkolok nekik. Drukkolok nekünk.
Ám félek attól, hogy ha csak az állatvédelem terén lesz itt
változás, ha el is érjük, hogy börtönbe csukják a védtelen négylábút bántót,
akkor sem történik semmi. Az elkövető majd leüli csekély penitenciáját, szép
erősre gyúrja ki magát, és hazamenve minden megy majd tovább, mint előtte.
Hazamennek, és úgy kínoznak tovább embert és állatot, hogy más
ne lássa legközelebb. Ne legyen nyom, ne legyen árulkodó jel, és ne legyen tanú
se rá.
Én csak azt kívánom, ne így legyen. De
ezért leginkább tenni kéne. Valós retorziókkal, és nem bizonyos körökben
sikknek és szanatóriumnak számító börtönnel. Szemet szemért, mondja a Biblia.
Talán néha nem ártana követnünk a tanácsait….
Megjegyzések
Megjegyzés küldése