Ugrás a fő tartalomra

ÁLLATVÉDELEM, EMBERVÉDELEM

Mostohanagyanyámék Vajdácskán éltek. Apró, kedves fis falura emlékszem, klasszikus cigánysorral, ahol még a vajda volt az úr. Ha gond akadt valamelyik pulyával, elég volt szólni neki, és úgy nyakon verte, hogy nyekkent. Többet nem is nagyon renitenskedett a kölyök. Nem mert.
Mondjuk az állatok között már akkor is sok különbség volt. A faluban szépen, kutyaházban élő, rendezett kutyák, előttük vizestál, és minden nap vacsora. A cigánysoron átbiciklizve folyton loncsos, bolhás, szabadon szaladgáló vad kutyák kaptak a lábunkba. Nem ápolták, nem gondozták őket, de nem is bántották.

Aztán jött a nagy szabadság, vele az elkanászodó kisebbség, akiknek a kutya már csak felesleges éhes száj lett. Olyan száj, amelyik nem hoz nekik segélykét a konyhára. Már nem volt vajda, aki nyakon csapja az állatot bántó rajkót. Persze helyenként felértékelődött körükben is a kutya. Leginkább azok között, akik rájöttek, mekkora biznisz a tiltott kutyaverekedtetés. Megvették és eladták drága pénzért a vaddá alacsonyított, szerencsétlen ebeket. Persze becsületük nekik sem volt, csak az számított, hozzák a pénzt. Sokuk végezte dögkútban, út szélén. Pontosan úgy, ahogy a nagy integráció és a hatalmas megengedés, elfogadás temérdek két- és négylábú áldozata.

Mert nem véletlenül mondta Csányi professzor, hogy "Aki kutyát kínoz, emberre készül".  Az állatkínzás és az emberbántalmazás mindig összefügg. Az a kölyök, akinek otthon apja-anyja csak csóválja a fejét, hogy „ej, gyerekcsíny, a fiúk már csak ilyenek”, mikor a macska farkára köti a dobozt – nos, az a kölyök sose tanulja meg az élet tiszteletét. Se állatét, se emberét.

Hány, de hány idős nőt láttam, aki kicsinyke nyugdíjából a még régen, egészségesebben és pár forinttal módosabban magához vett állatkájának vett eledelt és gyógyszert, míg maga ette a vízben főtt krumplit üresen. Mert neki azt tanították otthon a szülei, hogy az állattartás nem kötelesség, sokkal inkább felelősség.  És hány, de hány olyat láttam, aki úgy gondolta, úgy gondolja, számára csak a jogok járnak, ám kötelezettségek és felelősség nélkül. Olyat, aki állatát eszköznek használja, és megunva, vagy elhasználva eldobja, mint egy használt papírzsebkendőt.

És igen, láttam olyat is, aki nem csak kutyáját ütötte, de testi és lelki nyomorékká tette asszonyát, gyerekét. Mert neki otthon azt mondták, az tanították, így is szabad. A családon belüli erőszak mindig a gyámoltalan és erőtlen, így gyakran a gyerekek ellen irányul. Aztán megy tovább a dolog, a gyerekek elfojtott agressziójukat egy náluk gyámoltalanabb, kisebb, védekezésre képtelen áldozaton vezetik le. Leginkább egy kisállaton.

Persze tanítani lehet, és kell is. De tanítani csak azt lehet, aki tanulni is akar. Olyan gyereket, aki otthon az állatok, a természet, a környezet szeretetének és tiszteletének példáját látja. Olyat, aki azt látja, hogy a férfi tiszteli a nőt, a nő a férfit, és mindketten a gyermeket. Ahol az életnek és a munkának, a megszerzett javaknak becsülete van, mert az munka és nem lopás, csalás és hazugság árán kerül a házba.  Ahol a jogok akkor érvényesülnek, ha a kötelezettségek teljesítésre kerültek.

Amíg mindez a társadalom jó részénél csak álom és utópia, addig sajnos tüntethetünk az állatok jogaiért.  Tüntethetünk az állatkínzás ellen, és követelhetjük a bűnösök megbüntetését. Sok tüntetés lesz még e célokért ebben az országban, mert rend és fegyelem nélkül, valós embervédelem nélkül az állatvédelem és az állatkínzások elleni fellépés is csak erőtlen próbálkozás. Meg kellene tanulni végre, hogy az állatkínzás elleni küzdelem első lépcsőfoka a felelős embertartás társadalmi és kormányzati felelőssége. Enélkül minden csak kútba hordott víz marad.

Mégis, valahogy jó volt ma tüntetni. Jó volt végre politikamentesen együtt lenni, egy valós probléma okán. És talán egyszer rájön a társadalom arra, csak mi tehetünk azért, hogy kemény, szegregált oktatással elérjük, hogy a mások életét és értékét semmibe vevő emberek integrálhatóvá váljanak, ezáltal pedig országunk élhetőbbé, kegyetlenkedéstől, ember- és állatkínzástól mentesebbé. Én drukkolok nekik. Drukkolok nekünk.

Ám félek attól, hogy ha csak az állatvédelem terén lesz itt változás, ha el is érjük, hogy börtönbe csukják a védtelen négylábút bántót, akkor sem történik semmi. Az elkövető majd leüli csekély penitenciáját, szép erősre gyúrja ki magát, és hazamenve minden megy majd tovább, mint előtte. Hazamennek, és úgy kínoznak tovább embert és állatot, hogy más ne lássa legközelebb. Ne legyen nyom, ne legyen árulkodó jel, és ne legyen tanú se rá.

Én csak azt kívánom, ne így legyen. De ezért leginkább tenni kéne. Valós retorziókkal, és nem bizonyos körökben sikknek és szanatóriumnak számító börtönnel. Szemet szemért, mondja a Biblia. Talán néha nem ártana követnünk a tanácsait….


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Spontán mulatozás után összebalhéztak az ajándékon a cigány tüntetők

  Elér minket a tüntetési szezon. Vélhetőleg mindenki Gyuri bácsija ráeszmélt, hogy magyar kedvencei nem igazán díjazzák a hóban-fagyban ácsorgást, a tornából felmentetteknek ez nem igazán megy. Főleg nem, ha közben bezár a Spar, és már nem tudják lélekmelegítőkkel a hőn szeretett Kossuth téren tartani a bagázst. Úgy két hónap fáziskéséssel sikerült tehát megtartani egy demonstrációt a gyöngyöspatai ítélet kapcsán. Ott jártunk mi is. Gyülekezett hát a buszokkal odaszállított jónép a Nyugati pályaudvar előtt, igaz, az eseménynél még saját cigány hősük nevét sem voltak képesek leírni, bár az is lehet, hogy csak a nagy szeretetben rontották el Puczi Béla nevét, és keresztelték át Puszinak, de kicsire nem adunk. A röpke ötsoros hír többi része sem nagyon ment hibátlanul, de legalább azt tudták, miért tüntetnek: a szegregáció ellen, a szabad bíróságokért és a gyöngyöspatai romákért, akik az istennek sem kapnak pénzt, folyton csak képzést, tanítást ajánlanak ne

ISKOLA A HATÁRON - avagy Európa megleckéztetése

Osama Abdel-Muhsen Alghadab nem bocsát meg László Petrának. Szíve joga. Nem keresztény, nem ismeri a tanítást: „bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek”. Ő másban hisz, és másként él, számára a hitetlen értéktelen. Én pedig nem bocsátom meg neki azt, hogy betört az országomba. Azt, hogy nem kopogtatott az ajtón, hanem áttörve az ablakot ránk rontott. De azt sem, ahogy társaival együtt követelt, elvárt, amolyan „nekünkmindenjármertmenekültekvagyunk” alapon. Nem bocsátom meg neki, hogy Szerbia magyar lakta falvaiból, városaiból kuplerájt csináltak. És nem bocsátom meg azt sem, hogy szeméttelepet gyártottak ebből a meseszép országból. Nem bocsátom meg a Keleti pályaudvart, amelyet magyar családok hetekig elkerültek. Nem bocsátom meg neki Röszkét, amely jó pár napig überelte a legkeményebb cigánytelepet is. Röszkét, amely Ásotthalom és a Keleti után a migráns-válság újabb ikonikus helye lett. Röszkét, ahová még a határzár előtt elmentünk. Horgosról indultunk. A vasúti sín mel

Miért történelmietlen Horthyt fasisztázni?

Valljuk be, van annak valami bája, amikor a tornából felmentettek társasága mellé csatlakoznak a történelemből felmentettek, és egy gigamega utcai demonstráció keretében akarják megmagyarázni saját bénaságukat és tudatlanságukat. Legalább ennyire értelmezhetetlen számomra a jelenlegi magyar köznyelv, mely előszeretettel köpködi fel magából – mint egy irritáló slejmet a torkából – a fasiszta, náci jelzőket csak úgy, spontán, minden neki nem tetsző, vagy az övével ellenkező véleményt megfogalmazó számára. És éppen ezért ennyire bájos az a naivitás és/vagy ostobaság, hogy a Horthy Miklós kormányzó emlékére meghirdetett esemény ellen antifasiszták tiltakoznak. Most abba ne menjünk bele, hogy kicsiny országunkban már mindennek van egy „anti”-ja, sőt, még az „anti”-nak is. Vegyük tudomásul, hogy mostanság divat „anti”-nak lenni, bármi ellen és kész. Horthy Miklós Horthyt fasisztázni, és ellene antifasisztáskodni azonban már több mint röhejes. De h