Ugrás a fő tartalomra

Pride, patrióták, pisilő kisfiú

Valamikor nagyon szerettem Brüsszelt. Kedves, kicsi főváros, a Benelux államok egyik gyöngyszeme, a németalföldi kereskedővárosok egyik legszebbje. Ma pedig a városalapító Goorik, és a Brüsszelt fővárossá kinevező Jó Fülöp forognak a sírjukban. Ma már ez a szépséges város, a klasszicizáló, de gótikus és barokk elemeket is felvonultató csodáival megint méltó lett nevének eredetéhez. Település a mocsárban. 


Igen, Brüsszel neve eredetileg, a frank nyelvjárásban Bruocsella volt, ezt változtatták később Broeklanden aan de Zenne-re, melynek jelentése nem más, mint település a mocsárban.
Ebbe a mocsárba süllyedt vissza mára Brüsszel, az Európai Unió és a NATO fővárosa. A kontrasztok fővárosa. A kontraszt jó és kell, ám van, amikor már túl sok, amikor már zavaró a szemnek és az agynak. Ezt éltük most Brüsszelben…

Most hétvégén európai patrióták tüntettek az unió fővárosában. A nyolc ország polgárai, bár kis létszámban, de annál elkötelezettebben álltak ki elveik mellett. „Defend Hungary”, „Defend Europe”, „We Are Europe”, „Refugees go Home” jelszavakat skandálva vonultak az Európai Parlament tövében található Place du Luxembourg térre. Oda, ahol az unió vezetőinek meg kellene hallaniuk polgáraik szavát, azokét a polgárokét, akiket képviselnek, akiktől a fizetésüket kapják. A horvát, osztrák, német, flamand, vallon, lengyel, holland, görög és persze magyar hazafiak szabadon elmondhatták véleményüket, a demonstrációt senki és semmi nem zavarta meg. A katonák nyugodtan sétálgattak körülöttünk, az emberek értetlenkedő, zavarodott arccal lestek, majd siettek tovább a dolgukra. Két maroknyi ember, zászlókkal, molinókkal vonuló hazafiak kígyózó sora. Ennyi volt a szabadság, az igazi európaiság, sok-sok európai ember igényének kifejezése. 





 
Eközben alig pár kilométerre, a történelmi óvárosban, a csodás épületekkel büszkélkedő Grote Markt-on már gyülekeztek a Pride résztvevői. Brüsszel ősöreg, sokat látott épületei szivárványos zászlóba öltöztek, még a rendőrség központi épülete is csiricsáré színekben virított, és a tűzoltó autók hátulján is a Pride vonulások jelképe díszelgett. A várost ellepték a maguknak elő- és többletjogokat követelők, mi pedig azt lestük, a multikulti fővárosévá vedlett Brüsszelben az ősöreg, mesés enteriőrrel berendezett kávézókban vajon van-e már semlegesnemű mosdó.
Míg a tér körüli utcák elnevezései ma is a vaj- és sajtkészítőkre, mészárosokra, hal- és szénárusokra emlékeztetnek, azaz arra az egyenes és tiszta, dolgos világra, ami egykoron a kontinenst jellemezte, ma bevándorlók koldulnak a környéken, fejkendős asszonyok húzzák maguk után nagyszámú gyermekseregüket, egy kis alamizsna reményében. Muszlim bevándorlók szemlélik fekete szemekkel a vidáman vonagló más identitásúakat, akiknek fejében egy pillanatra sem fordul meg, hogy Allah nevében őket is eltapossák majd, ha egyszer – talán nem is olyan sokára – többségbe kerülnek.





 
Miközben a Városháza tornyáról Szt. Mihály arkangyal figyelte az erkélyen boldogan álló ifjú házaspárt, lenn a téren a másságukat büszkén hirdetők fetrengtek a kövön, nem törődve sem a jó érzésű turistákkal, sem az ott kolduló muszlim albán asszonnyal. A szivárvány mindenek felett lobogott, az Európai Parlament és a város polgármesterének hathatós támogatásával.





 
Pár sarokkal arrébb a híres pisilő kisfiú, a Manneken Pis békésen figyelte a tömeget. Aznapi hacukájában, a sárga pólóban, napszemüvegben és a baseball sapkában a maga egyszerű módján beilleszkedett a túlzottan színes, zavaróan multikulti városba. Szája körül örök mosollyal nézte a kameránk előtt pózoló, büszke transzvesztitát. Akkor jutott eszembe a szobrot övező egyik legenda. A XIV. században idegen sereg ostromolta Brüsszelt, s a támadók kitervelték, hogy robbanószereket helyeznek a városfalak alá. Ekkor azonban egy Juliaanske nevű brüsszeli kisfiú véletlenül észrevette őket. A bátor gyerek lepisilte a gyújtózsinórt, így megmentette a várost. Talán igaz a legenda, talán nem. 





 
Bár a patrióták maroknyi csoportjának tüntetése nem rengette meg alapjaiban ezt a mocsárba lassan visszasüllyedő várost, és hangjuk hiába szólt hangosan a sok nyelven, a bársonyszékeikben terpeszkedő, a polgáraik pénzén zsírosra hízott és isiászosra borosodott politikusok meg sem hallották, hogy vannak, akik mást szeretnének és másként, mégis azt mondhatjuk, megérte. Megérte, mert talán felébred egy kisfiú, és lesz megint valaki, aki nemes egyszerűséggel telibe pisili a multikulti, a szándékosan félreértelmezett sokszínűség, és a politikai haszonszerzés miatt erőltetett befogadás gyújtózsinórját. Akkor talán az Európai Parlament tövében vizelő hajléktalan is beáll mellé, és együtt levetetik a város polgármesteréről az ezüst tűsarkú cipőt, majd azzal hátsón billentve a sok liberálist egy új, a régi alapokon nyugvó Európát építenek. Talán ez a kicsinyke esemény, és a következő sok hasonló végre világosságot gyújt néhány ember agyában.

Megjelent: hunhir.info 2019.05.21.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Spontán mulatozás után összebalhéztak az ajándékon a cigány tüntetők

  Elér minket a tüntetési szezon. Vélhetőleg mindenki Gyuri bácsija ráeszmélt, hogy magyar kedvencei nem igazán díjazzák a hóban-fagyban ácsorgást, a tornából felmentetteknek ez nem igazán megy. Főleg nem, ha közben bezár a Spar, és már nem tudják lélekmelegítőkkel a hőn szeretett Kossuth téren tartani a bagázst. Úgy két hónap fáziskéséssel sikerült tehát megtartani egy demonstrációt a gyöngyöspatai ítélet kapcsán. Ott jártunk mi is. Gyülekezett hát a buszokkal odaszállított jónép a Nyugati pályaudvar előtt, igaz, az eseménynél még saját cigány hősük nevét sem voltak képesek leírni, bár az is lehet, hogy csak a nagy szeretetben rontották el Puczi Béla nevét, és keresztelték át Puszinak, de kicsire nem adunk. A röpke ötsoros hír többi része sem nagyon ment hibátlanul, de legalább azt tudták, miért tüntetnek: a szegregáció ellen, a szabad bíróságokért és a gyöngyöspatai romákért, akik az istennek sem kapnak pénzt, folyton csak képzést, tanítást ajánlanak ne

ISKOLA A HATÁRON - avagy Európa megleckéztetése

Osama Abdel-Muhsen Alghadab nem bocsát meg László Petrának. Szíve joga. Nem keresztény, nem ismeri a tanítást: „bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek”. Ő másban hisz, és másként él, számára a hitetlen értéktelen. Én pedig nem bocsátom meg neki azt, hogy betört az országomba. Azt, hogy nem kopogtatott az ajtón, hanem áttörve az ablakot ránk rontott. De azt sem, ahogy társaival együtt követelt, elvárt, amolyan „nekünkmindenjármertmenekültekvagyunk” alapon. Nem bocsátom meg neki, hogy Szerbia magyar lakta falvaiból, városaiból kuplerájt csináltak. És nem bocsátom meg azt sem, hogy szeméttelepet gyártottak ebből a meseszép országból. Nem bocsátom meg a Keleti pályaudvart, amelyet magyar családok hetekig elkerültek. Nem bocsátom meg neki Röszkét, amely jó pár napig überelte a legkeményebb cigánytelepet is. Röszkét, amely Ásotthalom és a Keleti után a migráns-válság újabb ikonikus helye lett. Röszkét, ahová még a határzár előtt elmentünk. Horgosról indultunk. A vasúti sín mel

Miért történelmietlen Horthyt fasisztázni?

Valljuk be, van annak valami bája, amikor a tornából felmentettek társasága mellé csatlakoznak a történelemből felmentettek, és egy gigamega utcai demonstráció keretében akarják megmagyarázni saját bénaságukat és tudatlanságukat. Legalább ennyire értelmezhetetlen számomra a jelenlegi magyar köznyelv, mely előszeretettel köpködi fel magából – mint egy irritáló slejmet a torkából – a fasiszta, náci jelzőket csak úgy, spontán, minden neki nem tetsző, vagy az övével ellenkező véleményt megfogalmazó számára. És éppen ezért ennyire bájos az a naivitás és/vagy ostobaság, hogy a Horthy Miklós kormányzó emlékére meghirdetett esemény ellen antifasiszták tiltakoznak. Most abba ne menjünk bele, hogy kicsiny országunkban már mindennek van egy „anti”-ja, sőt, még az „anti”-nak is. Vegyük tudomásul, hogy mostanság divat „anti”-nak lenni, bármi ellen és kész. Horthy Miklós Horthyt fasisztázni, és ellene antifasisztáskodni azonban már több mint röhejes. De h