1945.
február 11-én Budapest ostroma az utolsó felvonásához érkezett. Előtte
50 napon át, házról házra tartott a harc, a magyar és német védősereg
közel két hónapon át tudta tartani magát a szovjet erőkkel szemben. Pest
már régen elesett, és Budán is csak a Vár környéke volt még a német és
magyar seregek kezében. Utánpótlás alig-alig volt, a tartalékaikat
felélték a harcolók. A védők hetvenezres létszáma alig 43 ezerre
fogyatkozott. Nem volt más lehetőség, mint a megadás, vagy egy utolsó,
kilátástalan akció, a kitörés. A budai várból kitörve, átjutva az
oroszok védelmi állásain elérni a 30 kilométerre levő német vonalakat.
Hitler nem támogatta a kitörésre tett javaslatokat, Karl Pfeffer Von
Wildenbruch tábornok, a Budapesten körbezárt német és magyar egységek
főparancsnoka pedig heteken át halasztgatta emiatt az akkor esetleg még
sikerre esélyes kitörési kísérletet. Végül február 11-re már nem maradt
más lehetősége, mint rádióüzenetben bejelenteni: “Munition ist zu Ende”
Verpflegung aufgebraucht” (Lőszerünk végére értünk.
Élelmiszerkészleteink elfogytak.)
A kitörést, amely este 8 órakor kezdődött, alaposan megtervezték.
Ennek ellenére a kétségbeesett akció kudarcba fulladt, mert az oroszok
hírt kaptak a tervekről. A 8. és 22. SS lovashadosztályok és még néhány
egyéb, még harcképes német részegységek, melyeknek a szovjet ostromgyűrű
első vonalát kellett volna áttörnie, orosz géppuskák, lövegek és
aknavetők tüzébe kerültek. Legnagyobb részük már a Széll Kálmán térnél
elesett. Nagyjából tízezer ember tudta végül átverekedni magát, és
nekiindulni a majd’ mindannyiuk számára utolsó útnak. A szovjetek a
kisebb-nagyobb csoportokra szakadó hősiesen küzdőket több ponton
bekerítették és felszámolták. A német vonalakat Szomornál kicsivel több,
mint hétszáz fő érte el.
A tragédiába fulladt vállalkozás után hegyekben álltak az elesett
katonák holttestei a Széll Kálmán téren, de sokfelé a tervezett kitörés
útvonalán is. A szovjet tankok a holttesteket sem kímélték, áthajtva a
halottakon tiporták őket felismerhetetlen masszává.
Talán éppen ezért, erre a szégyenteljes tettre emlékezve, ezt
ünnepelve szervezték tüntetésüket az egykori gyilkosok rajongói, a
magyarországi kommunisták, összeborulva egyéb liberális szervezetekkel
(cigány szervezete, LMBTQ aktivisták, CEU hallgatók, stb.) a Széll
Kálmán térre tegnap. Ott kiabálták a „Mocskos nácik” és a „No pasaran”
jelszavakat, eltorzult fejjel. Tábláikon „Fuck Nazis”, „Refugees
welcome”, „Tőke és fasizmus jegyesek” feliratokkal, szivárványos,
cigány, anarchista és öko-anarchista zászlókkal álldogáltak a tér
közepén, dobolva zenéltek, miközben gandzsát szívtak. Amikor felbukkant
egy-egy csoport túrára induló, nekilódultak kiabálva, de pár rendőr egy
kis sorfallal mindig útjukat állta. A túrázók csodálkozva nézték a
hisztikézőket, a hétköznapi emberek, a dolgukra igyekvők pedig
bosszankodtak, hogy már megint megzavarják a város nyugalmát. Voltak,
akik csak a fejüket rázták, mások köptek feléjük egyet, de a többség,
amely szerintük csak a kisebbség, egyáltalán nem értett velük egyet.
Mindeközben pedig mi, néhányan megemlékeztünk. Mivel a rendőrség
rejtélyes okok miatt csak a liberálisok gandzsás tüncikéjét
engedélyezte, hát egy bérelt magánterületen, de sok külföldi bajtárssal,
szép beszédekkel, koszorúkkal. Szűk körben, de méltóságteljesen tudtunk
emlékezni az elesett hősökre. A rendezvényt nem zavarta meg sem rendőri
akció, sem pedig a tornából felmentettek hisztikéje, ahogy nem zavarták
meg azt sem, amikor bajtársunk a koszorúkat felvitte a várba, és
elhelyezte a Kapisztrán téren. Nem volt médiafelhajtás, a nemzeti, a
kormánypárti, de még a liberális médiák is távol maradtak, de nem volt
élő közvetítés sem az eseményről, mert ezek egyike sem méltó egy ilyen
szomorú apropó miatti rendezvényhez. Az elesett hősök emléke, az előttük
való tisztelgés nem lehet médiahiszti tárgya. A legendáknak nincs
szükségük élő adásra és közvetítésekre, emlékük, küzdelmük és hősies
tettük a szívünkben él, nem csak a Facebook-esemény idejére, hanem
minden nap. Tiszteletünket irántuk néma főhajtással és egy szál
virággal, egy mécsessel tudjuk legszebben kifejezni. Úgy, ahogy ezt
tegnap tettük.
Ma pedig elmegyünk, munka vagy iskola után, családdal vagy csak
magunkban, és csendesen elhelyezünk egy mécsest valahol az út mellett,
ahol egykoron ezeknek a legendáknak a meggyalázott holtteste feküdt.
Csak hogy tudják, érezzék a gyilkosok hithű utódai: mi nem felejtünk!
Megjelent: hunhir.info: 2019.02.11.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése