Ugrás a fő tartalomra

A hősökből egyszer legendák lesznek

 

1945. február 11-én Budapest ostroma az utolsó felvonásához érkezett. Előtte 50 napon át, házról házra tartott a harc, a magyar és német védősereg közel két hónapon át tudta tartani magát a szovjet erőkkel szemben. Pest már régen elesett, és Budán is csak a Vár környéke volt még a német és magyar seregek kezében. Utánpótlás alig-alig volt, a tartalékaikat felélték a harcolók. A védők hetvenezres létszáma alig 43 ezerre fogyatkozott. Nem volt más lehetőség, mint a megadás, vagy egy utolsó, kilátástalan akció, a kitörés. A budai várból kitörve, átjutva az oroszok védelmi állásain elérni a 30 kilométerre levő német vonalakat. Hitler nem támogatta a kitörésre tett javaslatokat, Karl Pfeffer Von Wildenbruch tábornok, a Budapesten körbezárt német és magyar egységek főparancsnoka pedig heteken át halasztgatta emiatt az akkor esetleg még sikerre esélyes kitörési kísérletet. Végül február 11-re már nem maradt más lehetősége, mint rádióüzenetben bejelenteni: “Munition ist zu Ende” Verpflegung aufgebraucht” (Lőszerünk végére értünk. Élelmiszerkészleteink elfogytak.)
A kitörést, amely este 8 órakor kezdődött, alaposan megtervezték. Ennek ellenére a kétségbeesett akció kudarcba fulladt, mert az oroszok hírt kaptak a tervekről. A 8. és 22. SS lovashadosztályok és még néhány egyéb, még harcképes német részegységek, melyeknek a szovjet ostromgyűrű első vonalát kellett volna áttörnie, orosz géppuskák, lövegek és aknavetők tüzébe kerültek. Legnagyobb részük már a Széll Kálmán térnél elesett. Nagyjából tízezer ember tudta végül átverekedni magát, és nekiindulni a majd’ mindannyiuk számára utolsó útnak. A szovjetek a kisebb-nagyobb csoportokra szakadó hősiesen küzdőket több ponton bekerítették és felszámolták. A német vonalakat Szomornál kicsivel több, mint hétszáz fő érte el.
A tragédiába fulladt vállalkozás után hegyekben álltak az elesett katonák holttestei a Széll Kálmán téren, de sokfelé a tervezett kitörés útvonalán is. A szovjet tankok a holttesteket sem kímélték, áthajtva a halottakon tiporták őket felismerhetetlen masszává.





Talán éppen ezért, erre a szégyenteljes tettre emlékezve, ezt ünnepelve szervezték tüntetésüket az egykori gyilkosok rajongói, a magyarországi kommunisták, összeborulva egyéb liberális szervezetekkel (cigány szervezete, LMBTQ aktivisták, CEU hallgatók, stb.) a Széll Kálmán térre tegnap. Ott kiabálták a „Mocskos nácik” és a „No pasaran” jelszavakat, eltorzult fejjel. Tábláikon „Fuck Nazis”, „Refugees welcome”, „Tőke és fasizmus jegyesek” feliratokkal, szivárványos, cigány, anarchista és öko-anarchista zászlókkal álldogáltak a tér közepén, dobolva zenéltek, miközben gandzsát szívtak. Amikor felbukkant egy-egy csoport túrára induló, nekilódultak kiabálva, de pár rendőr egy kis sorfallal mindig útjukat állta. A túrázók csodálkozva nézték a hisztikézőket, a hétköznapi emberek, a dolgukra igyekvők pedig bosszankodtak, hogy már megint megzavarják a város nyugalmát. Voltak, akik csak a fejüket rázták, mások köptek feléjük egyet, de a többség, amely szerintük csak a kisebbség, egyáltalán nem értett velük egyet.






Mindeközben pedig mi, néhányan megemlékeztünk. Mivel a rendőrség rejtélyes okok miatt csak a liberálisok gandzsás tüncikéjét engedélyezte, hát egy bérelt magánterületen, de sok külföldi bajtárssal, szép beszédekkel, koszorúkkal. Szűk körben, de méltóságteljesen tudtunk emlékezni az elesett hősökre. A rendezvényt nem zavarta meg sem rendőri akció, sem pedig a tornából felmentettek hisztikéje, ahogy nem zavarták meg azt sem, amikor bajtársunk a koszorúkat felvitte a várba, és elhelyezte a Kapisztrán téren. Nem volt médiafelhajtás, a nemzeti, a kormánypárti, de még a liberális médiák is távol maradtak, de nem volt élő közvetítés sem az eseményről, mert ezek egyike sem méltó egy ilyen szomorú apropó miatti rendezvényhez. Az elesett hősök emléke, az előttük való tisztelgés nem lehet médiahiszti tárgya. A legendáknak nincs szükségük élő adásra és közvetítésekre, emlékük, küzdelmük és hősies tettük a szívünkben él, nem csak a Facebook-esemény idejére, hanem minden nap. Tiszteletünket irántuk néma főhajtással és egy szál virággal, egy mécsessel tudjuk legszebben kifejezni. Úgy, ahogy ezt tegnap tettük.
Ma pedig elmegyünk, munka vagy iskola után, családdal vagy csak magunkban, és csendesen elhelyezünk egy mécsest valahol az út mellett, ahol egykoron ezeknek a legendáknak a meggyalázott holtteste feküdt. Csak hogy tudják, érezzék a gyilkosok hithű utódai: mi nem felejtünk!

Megjelent: hunhir.info: 2019.02.11.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Spontán mulatozás után összebalhéztak az ajándékon a cigány tüntetők

  Elér minket a tüntetési szezon. Vélhetőleg mindenki Gyuri bácsija ráeszmélt, hogy magyar kedvencei nem igazán díjazzák a hóban-fagyban ácsorgást, a tornából felmentetteknek ez nem igazán megy. Főleg nem, ha közben bezár a Spar, és már nem tudják lélekmelegítőkkel a hőn szeretett Kossuth téren tartani a bagázst. Úgy két hónap fáziskéséssel sikerült tehát megtartani egy demonstrációt a gyöngyöspatai ítélet kapcsán. Ott jártunk mi is. Gyülekezett hát a buszokkal odaszállított jónép a Nyugati pályaudvar előtt, igaz, az eseménynél még saját cigány hősük nevét sem voltak képesek leírni, bár az is lehet, hogy csak a nagy szeretetben rontották el Puczi Béla nevét, és keresztelték át Puszinak, de kicsire nem adunk. A röpke ötsoros hír többi része sem nagyon ment hibátlanul, de legalább azt tudták, miért tüntetnek: a szegregáció ellen, a szabad bíróságokért és a gyöngyöspatai romákért, akik az istennek sem kapnak pénzt, folyton csak képzést, tanítást ajánlanak ne

ISKOLA A HATÁRON - avagy Európa megleckéztetése

Osama Abdel-Muhsen Alghadab nem bocsát meg László Petrának. Szíve joga. Nem keresztény, nem ismeri a tanítást: „bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek”. Ő másban hisz, és másként él, számára a hitetlen értéktelen. Én pedig nem bocsátom meg neki azt, hogy betört az országomba. Azt, hogy nem kopogtatott az ajtón, hanem áttörve az ablakot ránk rontott. De azt sem, ahogy társaival együtt követelt, elvárt, amolyan „nekünkmindenjármertmenekültekvagyunk” alapon. Nem bocsátom meg neki, hogy Szerbia magyar lakta falvaiból, városaiból kuplerájt csináltak. És nem bocsátom meg azt sem, hogy szeméttelepet gyártottak ebből a meseszép országból. Nem bocsátom meg a Keleti pályaudvart, amelyet magyar családok hetekig elkerültek. Nem bocsátom meg neki Röszkét, amely jó pár napig überelte a legkeményebb cigánytelepet is. Röszkét, amely Ásotthalom és a Keleti után a migráns-válság újabb ikonikus helye lett. Röszkét, ahová még a határzár előtt elmentünk. Horgosról indultunk. A vasúti sín mel

Miért történelmietlen Horthyt fasisztázni?

Valljuk be, van annak valami bája, amikor a tornából felmentettek társasága mellé csatlakoznak a történelemből felmentettek, és egy gigamega utcai demonstráció keretében akarják megmagyarázni saját bénaságukat és tudatlanságukat. Legalább ennyire értelmezhetetlen számomra a jelenlegi magyar köznyelv, mely előszeretettel köpködi fel magából – mint egy irritáló slejmet a torkából – a fasiszta, náci jelzőket csak úgy, spontán, minden neki nem tetsző, vagy az övével ellenkező véleményt megfogalmazó számára. És éppen ezért ennyire bájos az a naivitás és/vagy ostobaság, hogy a Horthy Miklós kormányzó emlékére meghirdetett esemény ellen antifasiszták tiltakoznak. Most abba ne menjünk bele, hogy kicsiny országunkban már mindennek van egy „anti”-ja, sőt, még az „anti”-nak is. Vegyük tudomásul, hogy mostanság divat „anti”-nak lenni, bármi ellen és kész. Horthy Miklós Horthyt fasisztázni, és ellene antifasisztáskodni azonban már több mint röhejes. De h