Miközben a fél világ az Oscar gálával, a sztárok ruhájával
és a Saul fiával van elfoglalva, bekövetkezett az, amit már napok óta vártunk. No,
nem örömmel, vágyakozva, sokkal inkább rettegve. Mert azt, hogy megindul a
horda, ha elég erőt érez magában, és áttöri a Macedón határt, tudni lehetett. Csak a napokat tippelgettük, sakkoztunk, vajon
ma, vagy holnap. Mert ezeknek semmi nem állja útját, ha menni akarnak. Fegyver
a kezükben a kő, a vasrúd, de az asszony és a gyerek is. Mi pedig, itt
Európában európai módon akarunk küzdeni olyanok ellen, akik csak az erő szavát
értik, akik csak az agresszióban hisznek. És valahogy nem hiszek abban, hogy a
nemzetközi összefogás ezeket valaha is megállítaná, csak szép szóval, vagy akár
könnygázzal és hanggránátokkal. Mert ezek, ha menni akarnak, menni is fognak,
legfeljebb a létszám növekedésére várnak. Mert hát tudjuk, egységben az erő. Állnak
hát Európában a golyószórók, és köröznek a helikopterek.
A Balkán megszállása már megtörtént. Görögország már nem az
az ország, ahol nyaralni szerettem, Athén nem az a város, ahol egykor békésen megmásztam
az Akropoliszt. A baksisok népe Ciprus helyett a szárazföldön adta meg nekik a békés
és vértelen kegyelemdöfést. És áll a bál a Balkán útjain, terein, városaiban. Ahol
most még nem keverednek. Most még számít, ki a szír és ki az afgán. Ki szunnita
és ki a síita. De ha emlékeztek még, nálunk is volt, hogy a cél érdekében már
ez sem számított. Örök ellenségek fogtak össze röpke időkre, hogy a nagy közös
ellenséget erővel lebírják. Ahogy a meccseken, úgy náluk is kamerák nélkül
zajlik utána a harmadik félidő…
Én pedig a hétvégén álltam az ártérben, és pokoli de ja vue
érzésem volt. Mintha el sem telt volna közel egy év azóta, hogy először
indultam neki a Szeged melletti ártéri résznek, a migránsok nyomában. Európa
picike, alig vannak távolságok. A migránsoknak pedig semmi nem számít. Jönnek
hát hozzánk is, mert Merkel mutti még mindig hívja és várja őket. Mintha valami
elmeroggyant tragikomédia részesei lennénk, csak úgy, uniós polgárként, uniós
tagállam lakosaiként. Emitt a meghívás, amott a segítség kérése a bundesmutti
felé, akinek karjai és szíve még mindig tárva.
Az uniós Európa pedig lassan a végnapjai felé közelít.
Ellepi a horda, amely idegenül csengő szavakkal és gondolatokkal teli könyveit,
ruháit a mi árterünkben is újra szórja. Véres géz, cipő, ruha, telefonkártya –
újra tele az erdő velük. Már nem olyan sok, mint a nyáron. Vagy még nem olyan
sok. Mert kevesen vannak, és nincs rá esély. Egyelőre. Embercsempész felveszi
és viszi, vagy rendőr, katona megcsípi és ő viszi. De van, vannak, akik
átjutnak, és indul újra a szemétrakás.
A szerbek pedig már szkeptikusan szemlélik az eseményeket.
Mert bár egy hete még busszal hozták a migránsokat a magyar határra, már megint
csak kis csapatokban lepik el a falvakat, városokat. Kedvenc vendéglősöm
boltját is meglátogatták, mesélte, előtte a szemközti eladónő kályháján
feküdtek. Jött a rendőr, és elzavarta a két betolakodót, ám ők fel nem adták,
mert fáztak. És nekik jár a meleg, és követelték az ételt is mellé. Mesélt,
csak mesélt a szerb srác. Kérdeztem, merre keressem a migránsok nyomán. Karját
széttárva mutatta: széles a határ. Öten, tízen, húszan mennek, indulnak neki a
kerítésnek. És hogy mi lesz a vége? Ő sem tudja. A napi újságot, benne a
migránsokról szóló hírrel ajándékba még nekem adta. Tudja, úgyis megyek még
vissza. Mert ahogy mondta, ennek az áradatnak se vége, se hossza.
Ám higgyük, ha akarjuk, hogy mindet elkapják, higgyük, hogy
tovább onnan, tovább a határtól egy se jut. Én bízom a katonákban, és bízok a
rendőrökben. Szerettem és szeretem a helikoptert, ami láttunkra azonnal szűkülő
körben repült fölöttünk. Szeretem, mert a biztonság érzetét adja. De nem hiszek
igazán. Mert láttam, mert tudom, milyen ez a horda, ha megindul. Milyen, ha
érzi, hogy egységben az erő, és milyen, ha tudja, ha a német nép nem is, de a
bundesmutti tárt karokkal várja. És tudom, hogy akit elkapnak, az is
menthetetlenül itt ragad. Itt ragad, mert nem kell sehol. Mert Európában
számukra út csak előre van, visszafelé sose. Nem kellenek se itt, se ott, és
jönnek mégis, tojva magasról az össznépi viszolygásra. Tojnak gyűlöletre,
haragra, kételyre, és törnek előre, mert tudják, Allah megveti a gyávát. Európa
népei pedig gyáván lapulnak, lépni és küzdeni alig-alig mernek. Ők nem hisznek
Allahban, sőt, jó ideje sokan már semmiben.
És nem hiszek igazán én sem, de félek, és féltem a
családomat, mert az ártér gyógyszereket is rejt. Egy kis szakaszon
gyógyszertárra való mennyiséget leltünk. Jönnek göthösen, betegen, idegen
kórságokkal, és ha meg is fogják őket, a betegségük velük együtt itt marad. Itt
marad a kehesség, a rüh, az ótvar, mely az átázott ruhák alatt aligha látszik.
Zárt táborban, nyitottban, valahogyan, de köpködik kifelé mindazt, ami számunkra
idegen, még ha náluk megszokott és mindennapos is.
Idegen népek, idegen kultúrák, idegen arcok és szokások. Idegen
betegségek. Népek, akiknek csak a jó kell Európa nyugati felén, és akik ezért
le akarják csupázni a déli és a keleti végeket. És harcosok, akiknek a mi
földünk, a mi otthonunk kell, legyen az bárhol is, ha az a bárhol Európa része.
Harcosok, akik el akarják venni a lányainkat, meggyalázni hagyományainkat,
házainkat, életünket. Mert Allah a legnagyobb, és az ő nevében bármi megtehető.
Mert tudod mit, menekültek ezek, valóban menekültek! Menekülnek
a saját tehetetlenségük, életképtelenségük elől. Menekülnek, hogy ne kelljen
tenniük fikarcnyit sem a jobb életért, egy élhetőbb hazáért - otthon. Menekülnek,
hogy harcolniuk se kelljen, se fegyverek ellen, se az élhetőbb élet reményében.
Menekülnek egy gazdagabb és tunyább élet felé, a nyugati segélyek ígéretével a
fülükben. És menekülnek, hogy téríthessenek, mert Allah számukra a
leghatalmasabb.
Európa pedig lassan belehal a bundesmutti által rákényszerített
nagy, össznépi szeretetbe. Vagy ha abba
nem, hát az ellenállásba. Görögország, a nagy renitens már elveszett, a
baksisok népe pedig egyre csak fenyeget. Zsarol, követel, kér és
kinyilatkoztat. A végcél pedig úgyis egy és ugyanaz. Jönnek ezek, ez a harcos
horda, vagy ha nem, hát újra Oszmán Birodalom lesz Európa. Választhatunk a két
rossz közül, mert ha a baksisok népe meg is állítja a keletről érkezőket, az
ára ő beáramlásuk lesz a vén kontinens számára. Annak pedig egyetlen kerítés
sem szab majd határt, hiszen áldását adja rá az unió. Helyettünk, és a mi
nevünkben, de minket meg sem kérdezve erről.
Az ártérben állva, az idegen betűket silabizálva könyvön,
krémen és kekszes zacskón pedig már csak azon gondolkodtunk, mikor jön el az
idő, amikor újra müezzin zengi Budán az imára hívó szót.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése