Ugrás a fő tartalomra

"JÓ A MAGYAR, ITT MARAD" 2.




Kitaposott út a Téli kikötő felé, ahol hajnalban már gyűlnek a sárga és ideiglenes taxisok. Akkor jönnek elő ugyanis. Éjjel alszanak az erdőben, majd eldobálják a holmikat, hátrahagynak ruhát, sátrat, tisztálkodó eszközt, hátizsákot és vadonatúj hálózsákot. (Úgyis lesz másik…) De éjjel nem célszerű bemenni az erdőbe. „Hacsak nem képzett bozótharcos, ne menjenek be, hölgyem!” – mondta a rendőr a gáton.„Csapdát állítanak és álmukban is husángok vannak mellettük. Ha felriadnak, azonnal odacsapnak.” Mert persze ők is toleránsak a befogadókkal. Ám hajnalban ellepik a környékbeli tanyákat vizet, élelmet követelve. Ott pedig kapnak, néha pénzért, máskor csak azért, hogy menjenek már tovább. Rendőr csak egy részüket fogja meg, nincs elég kapacitás, kell az a nyárközépi közúti ellenőrzésre. Mert sokkal többen vannak. Röszkénél egész éjjel pörgött a busz, a szerb hatóságok "hathatós közreműködésével" félóránként fogtak egy-egy csapatot. De még ennél is többen vannak. (Ezért támogatjuk a déli szomszédot a nagy csatlakozásban…)



menekultek-csonak-250.jpgFából tákolt ideiglenes búvóhelyek a szél, eső, nap ellen, tábortüzek nyomai és jelek egymásnak. A gazban kitaposott ösvények mentén piros felfestések és kék zacskók a fákon, merre kell menni, hogy a határ innenső oldalán találjanak csempészt, aki továbbviszi őket. Üzenetek a gáton, arab betűs papírok a fára, póznára, kilométerkőre kötözve, szigorúan pirossal. Hogy mit rejt a levél, nem tudom, nem értem. Üzenetek egymásnak, merre érdemes menni? Vagy üzenet, ki ért át, ki él, ki merre megy? (Itt persze már mindenki él, nem is rosszul...) Talán embercsempész üzen nekik, hol keressék? Tán valaki majd megfejti... De üzenünk mi is, üdvözöljük őket az Európai Unióban, s közöljük, hogy már biztonságban vannak és kérjük, hogy cserébe ne szemeteljenek és tartsák be a szabályokat.



Hogy mennyien? Ezt itt, ezen a szétterülő határszakaszon nem is érezni annyira, mint odaát. Itt egy tucat, ott kettő bukkan elő. Pár ember, aprócska pontok a nagy alföldi pusztaságban. De érezni lehet a szabadkai téglagyárban, ahol a legvadabbak vannak a helyiek szerint, és ahová nőt nem is nagyon engednek. Család, asszony szinte nincs is, csak villogó, fekete tekintetű, erős férfiak. És érezni Magyarkanizsa főterén, ahová buszokkal pakolják le őket. Mikor átértem, legalább százötvenen ültek a parkban a földön, a padokon, és tele volt velük a pizzéria. De vártak még buszt, mert három hónapja minden nap több is jön. Tán két vagy három nap volt a kilencvenből, amikor megpihenhettek a helyiek. A magyarlakta részek (bár a déli határszakasz java az) veszik ki a részüket leginkább a kéretlen invázióból.



Akinek benn nem jutott hely, dobozban vitte ki a pizzát a parkba, és ott ette a földön. Voltak, akik padokon aludtak, mások a fűben ülve beszélgettek, vagy a környéken sétálgattak. Az étteremben üres asztalok mellett ültek, a wc csapjánál mosakodtak, borotválkoztak, a teraszon kártyáztak, beszélgettek. Vártak….

Carlos és Christina apukája is így tett. Talán az egyetlen tiszta tekintetű szír volt, aki a női mosdó csapjánál borotválkozott. Udvariasan köszönt, félreállt és mesélt. Nem az útról, nem a szegénységről, az csak egy mondat volt. A gyerekeiről, akiket otthon kellett hagyjon, és akiket maga után akar vitetni Svédországba. Mert tudja, ott lesz munkája és jobb élete, háború nélkül. (Még nem tudja, hogy nem lesz...) De fél és félti a gyerekeit: az egyéves fiút és a kilencéves lányt, akikről mesélve elpottyant két könnycsepp. Ő más volt, mint a többi. Megköszönte, hogy mesélhet, hogy beszélünk vele, és sok sikert és örömöt kívánt az életben. Van ilyen is, de kevés. A többi gyanakvóan nézegetett, ki lehetek, mit akarhatok.

„Be ne menjen! Csinálok inkább helyet a teraszon!” – mondta a pincér, majd leültetett két magyar férfi mellé. A fényképezővel vigyáznom kellett, nem szeretik, ha fotózzák őket. A gép láttán vadul villan a szemük és agresszívek lesznek. Mindegyikük mobiltelefonál, a standard az iPhone, Samsung felső kategória, de sok a méretes tablet. Mert hát kell a navigáció, a GPS és szervezni kell az utat előrefelé. Néha haza is kell szólni a családnak, ami otthon maradt. Mert persze az éhezés ellenére ott is van mobil... Százötven emberből nincs húsz nő és gyerek. Férfiak jönnek, fiatalok, erősek és vadak. A velem levő fiatal lány láttán villant a szemük, vizslatták és integettek neki. Csalogatták volna, igyon velük valamit. Tombolnak a hormonok a hosszú út után...



A gyerekek elevenek és játszanak. Anyjuk az autók előtt rángatja át őket, nem figyelnek a forgalomra, ha menni akarnak, hát elindulnak. Kultúrák, ha találkoznak. Csikorgó fékekből tudjuk: megint a park és a pizzéria között közlekednek, futkosnak a gyerekek, utánuk pedig a nők. Állandó a mozgás, a hely rogyásig süti az ételt, a pincér megállás nélkül hordja az italt. Telik rá... Itt már nyilvánvaló a mélyszegénység mibenléte.

Hirtelen nagyobb mozgás: taxi jött, megy az egyezkedés. Mennyiért viszi fel a zöldhatárhoz? Hányan férnek be a csomagokkal a kocsiba? Gyerekkel, asszonnyal sok a pakk, a férfiaknál jóval kevesebb. Egy-egy hátizsák, de már tudjuk, azt is elszórják a magyar oldalon. Minden cucc az erdőben végzi, majd vételeznek újat a karitásztól. Mert a magyar jó. Az unió jó.




Aki gyalog megy, infót vár: merre. Aztán elindulnak, tíz-tizenöt-húsz ember egy csoport, libasorban a városon, majd az út mentén Martonosnak. Onnan pedig Szeged irányába, végig az ártérben, a töltés mellett. Mert Ásotthalmon már nehéz próbálkozni, ott már figyel a "vadmagyar" csapat.

És mindenki szír, ez persze már kilométerre látszik. Akin meg nem, az sír, hogy annak látsszon. Persze sokuk biztos, de aki nem, annak is elmondják: a magyaroknak ezt kell mondani. Mert a magyar jó. Meg persze hülye. Esetleg lehet még iraki vagy afgán, az még elcsúszik. De a legjobb a szír. És szájukba rágják ott, helyben, azt kell mondani, hogy továbbmennek, mert a magyar nem akarja, hogy maradjanak. A cél pedig? Szegeden még Németország és Svédország, de Pesten már „jó a magyar, itt marad”. Szegeden még szabadulnak mindentől, mert úgyis kapnak újat, vagy mert nehéz már a csomag, és megsemmisítik a papírokat, amiket itt kaptak, mert az már dokumentum.

Nem idegesek. Az út szervezett és nagyon rendezett. Nem félnek a rendőrtől, a mezőőrtől, és tudják: a határ túloldalán lesz segítség. Pénz van, telefon van, üzenet és jelölés van. Sima ügy, békésen bandukoló turistának látszó a menekült. Nem aggódik, az út már rég kitaposott, jelölt, bár nagyon gazos.

És Pesttől kétszáz kilométerre nem ijed meg és nem lázad a magyar. Nem tüntet, nem sejt bajt, pénzt keres vagy átnéz felettük. „Majd ennek is vége lesz, egyszer úgyis elmennek.” Ha pedig mégis visszajönnek, mert a Dublin III. miatt visszaküldik őket? Nos, az egy újabb helyzet, és a helyzet teremtette újabb lehetőség. Egy másik történet...

Mert a magyar jó.

Mert a magyar hülye.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Spontán mulatozás után összebalhéztak az ajándékon a cigány tüntetők

  Elér minket a tüntetési szezon. Vélhetőleg mindenki Gyuri bácsija ráeszmélt, hogy magyar kedvencei nem igazán díjazzák a hóban-fagyban ácsorgást, a tornából felmentetteknek ez nem igazán megy. Főleg nem, ha közben bezár a Spar, és már nem tudják lélekmelegítőkkel a hőn szeretett Kossuth téren tartani a bagázst. Úgy két hónap fáziskéséssel sikerült tehát megtartani egy demonstrációt a gyöngyöspatai ítélet kapcsán. Ott jártunk mi is. Gyülekezett hát a buszokkal odaszállított jónép a Nyugati pályaudvar előtt, igaz, az eseménynél még saját cigány hősük nevét sem voltak képesek leírni, bár az is lehet, hogy csak a nagy szeretetben rontották el Puczi Béla nevét, és keresztelték át Puszinak, de kicsire nem adunk. A röpke ötsoros hír többi része sem nagyon ment hibátlanul, de legalább azt tudták, miért tüntetnek: a szegregáció ellen, a szabad bíróságokért és a gyöngyöspatai romákért, akik az istennek sem kapnak pénzt, folyton csak képzést, tanítást ajánlanak ne

ISKOLA A HATÁRON - avagy Európa megleckéztetése

Osama Abdel-Muhsen Alghadab nem bocsát meg László Petrának. Szíve joga. Nem keresztény, nem ismeri a tanítást: „bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek”. Ő másban hisz, és másként él, számára a hitetlen értéktelen. Én pedig nem bocsátom meg neki azt, hogy betört az országomba. Azt, hogy nem kopogtatott az ajtón, hanem áttörve az ablakot ránk rontott. De azt sem, ahogy társaival együtt követelt, elvárt, amolyan „nekünkmindenjármertmenekültekvagyunk” alapon. Nem bocsátom meg neki, hogy Szerbia magyar lakta falvaiból, városaiból kuplerájt csináltak. És nem bocsátom meg azt sem, hogy szeméttelepet gyártottak ebből a meseszép országból. Nem bocsátom meg a Keleti pályaudvart, amelyet magyar családok hetekig elkerültek. Nem bocsátom meg neki Röszkét, amely jó pár napig überelte a legkeményebb cigánytelepet is. Röszkét, amely Ásotthalom és a Keleti után a migráns-válság újabb ikonikus helye lett. Röszkét, ahová még a határzár előtt elmentünk. Horgosról indultunk. A vasúti sín mel

Miért történelmietlen Horthyt fasisztázni?

Valljuk be, van annak valami bája, amikor a tornából felmentettek társasága mellé csatlakoznak a történelemből felmentettek, és egy gigamega utcai demonstráció keretében akarják megmagyarázni saját bénaságukat és tudatlanságukat. Legalább ennyire értelmezhetetlen számomra a jelenlegi magyar köznyelv, mely előszeretettel köpködi fel magából – mint egy irritáló slejmet a torkából – a fasiszta, náci jelzőket csak úgy, spontán, minden neki nem tetsző, vagy az övével ellenkező véleményt megfogalmazó számára. És éppen ezért ennyire bájos az a naivitás és/vagy ostobaság, hogy a Horthy Miklós kormányzó emlékére meghirdetett esemény ellen antifasiszták tiltakoznak. Most abba ne menjünk bele, hogy kicsiny országunkban már mindennek van egy „anti”-ja, sőt, még az „anti”-nak is. Vegyük tudomásul, hogy mostanság divat „anti”-nak lenni, bármi ellen és kész. Horthy Miklós Horthyt fasisztázni, és ellene antifasisztáskodni azonban már több mint röhejes. De h