Ugrás a fő tartalomra

BUDAPEST, TE CSODÁS!

Ez a város tényleg megérett a pusztulásra. Deák térre menni agyhalál, de lassan már nem marad közterünk. Mocsok és fertő, ilyen vagy olyan. Drog vagy pia, menekült vagy csöves.
Kómásan fekvő mellett isznak a fiatalok. Alvó csöves mellett csókolózik az ifjú pár. Részegen gubbasztó mellett leánybúcsú résztvevői bohóckodnak.
A Jászain csöves cigányok vertek sátrat, ott élnek, hevernek, isznak, hánynak és a bokrokba szarnak. Zaklatják, akit érik. Tehetik, senki nem csapja őket nyakon. Két kicsi cica a játszótársuk, néha futtatják, majd elkapják őket és nagyokat röhögnek.
Tíz méterre tőlük két rendőr őrzi a migránsokat. Egy csapat gyerek, tíz évestől tizenhatig. Nem ott vannak, ahol lenniük kellene. Honnan jöttek, senki nem tudja. A koruk is néha változik. A papír pedig csak egy fecni marad.
A híd túloldalán nagydarab kopasz, mögötte libasorban hat hátizsákos. Üres a rendőrautó az úton, megy hát és vezeti a pénzesebb csapatot. Autóhoz, szállásra, vagy csak kifosztani? Kit érdekel?
A csövessel senki nem törődik. Lejmol, kiabál, kötözködik. Mert neki ehhez is joga van. Neki csak joga van, kötelessége semmi.
A csapnál három afgán fiú mosakszik. Szappan, dezodor, kézfertőtlenítő és hajvax. Tiszta ruha, tökéletes német tudás. Nem mennek a táborba. Bárhová, de oda nem. Mert ők nem akarnak verekedni. A táborokban, tudják, csak balhé van. Három évig tanultak a németeknél, mennek oda vissza dolgozni. Vagy csak mese, de akkor is szép. Szóval mennek, innen el. Mindegy, hogyan. De a táborba nem!
Menekült család - valahonnan, a nagyvilág keleti feléből. Két kisgyerek. A papírok - elvesztek. Elvesztek? Ramadán vége van, hát ajándékot adnak a Nyugatiból loholva érkező segítőknek. Egy szatyor gyerekruha, ennyi az ajándék. Másuk nincs. De ramadánkor ajándékot kell adni. Aztán futnának tovább, el a rendőrök elől. Mert nincs papír, a fogdára pedig inkább nem mennének a kicsikkel. Nekik még az utca is jobb.
A mellettünk álló hajléktalan a kezében forgatott banánt a kisebbik gyerek kezébe nyomja. Az utolsó étele mára. Ki tudja, még meddig. Ő pedig nem kap semmit a migránsokat segítőktől. Az afgán fiú kér neki. Mondja németül a menekült, amannak is adjanak. De nem jár, mert magyar. A magyarnak nem jut az adomány. Hát meghívtam egy kávéra.
És mesél. Mesél a hajléktalanokról, a csövesekről, a migránsokról. Az éjszakai verekedésekről, a késekről, amik gyorsan előkerülnek. Kifosztásokról és rablásokról, amiket az éjszakában, az utcán hall.
És a Nyugati. Segítők csapata. Étel már nincs, és mindenki telefonkártyát akar szerezni az éjszakában. Öreg szudáni egyedül, a társai, a pénzesek odahagyták. Az unióban már nem kell az összetartás. Menne a táborba, de nem tudja, hogyan. Minden szót megköszön, mosolyog, és megint megköszön. A többinek csak telefonkártya kellene. Gyerek kókad a padon, anyja hallgat, apja csak telefonálni akar. Nem ér rá Debrecenig, most, azonnal, adjon valaki!
Egy srác biciklivel arra teker. Mocskos hazaárulók - üvölti. A segítők pedig ugranának felé, de a többi lefogja a lázadókat.
A többi pedig köhög. Szárazon, ugatva. És ugyanúgy köhög két segítő....
Azt hiszem, én inkább hazamegyek. És imákat mormolok azért, hogy ne legyen igaz a hír: elfogyott a TBC elleni oltás.
De a hír igaz, a tévé megint bemondja. Nem kap már a kisbaba oltást, egynek sem jut a magyar kicsik közül, mert ebben az évben egyáltalán nem kapott az ÁNTSZ. Ami volt, elfogyott, nem jut már. Nincs oltás, de van tébécés menekült számolhatatlan. Szabadon kószál, hozza és szórja a kórt. Tébécét, tán rühöt, atkát és még ki tudja, mennyi egzotikus csodát. És vannak kisbabák, akik rejtélyes módon örökre elalszanak. Magyarok.
De vannak légvédelmi szirénák is, tavaly mindet letesztelték.. Működnek tökéletesen. Lehet majd visítattatni őket, ha minket is elér a fekete halál.
Szeressük egymást, gyerekek, hisz' a szív a legszebb kincs....


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Spontán mulatozás után összebalhéztak az ajándékon a cigány tüntetők

  Elér minket a tüntetési szezon. Vélhetőleg mindenki Gyuri bácsija ráeszmélt, hogy magyar kedvencei nem igazán díjazzák a hóban-fagyban ácsorgást, a tornából felmentetteknek ez nem igazán megy. Főleg nem, ha közben bezár a Spar, és már nem tudják lélekmelegítőkkel a hőn szeretett Kossuth téren tartani a bagázst. Úgy két hónap fáziskéséssel sikerült tehát megtartani egy demonstrációt a gyöngyöspatai ítélet kapcsán. Ott jártunk mi is. Gyülekezett hát a buszokkal odaszállított jónép a Nyugati pályaudvar előtt, igaz, az eseménynél még saját cigány hősük nevét sem voltak képesek leírni, bár az is lehet, hogy csak a nagy szeretetben rontották el Puczi Béla nevét, és keresztelték át Puszinak, de kicsire nem adunk. A röpke ötsoros hír többi része sem nagyon ment hibátlanul, de legalább azt tudták, miért tüntetnek: a szegregáció ellen, a szabad bíróságokért és a gyöngyöspatai romákért, akik az istennek sem kapnak pénzt, folyton csak képzést, tanítást ajánlanak ne

ISKOLA A HATÁRON - avagy Európa megleckéztetése

Osama Abdel-Muhsen Alghadab nem bocsát meg László Petrának. Szíve joga. Nem keresztény, nem ismeri a tanítást: „bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek”. Ő másban hisz, és másként él, számára a hitetlen értéktelen. Én pedig nem bocsátom meg neki azt, hogy betört az országomba. Azt, hogy nem kopogtatott az ajtón, hanem áttörve az ablakot ránk rontott. De azt sem, ahogy társaival együtt követelt, elvárt, amolyan „nekünkmindenjármertmenekültekvagyunk” alapon. Nem bocsátom meg neki, hogy Szerbia magyar lakta falvaiból, városaiból kuplerájt csináltak. És nem bocsátom meg azt sem, hogy szeméttelepet gyártottak ebből a meseszép országból. Nem bocsátom meg a Keleti pályaudvart, amelyet magyar családok hetekig elkerültek. Nem bocsátom meg neki Röszkét, amely jó pár napig überelte a legkeményebb cigánytelepet is. Röszkét, amely Ásotthalom és a Keleti után a migráns-válság újabb ikonikus helye lett. Röszkét, ahová még a határzár előtt elmentünk. Horgosról indultunk. A vasúti sín mel

Miért történelmietlen Horthyt fasisztázni?

Valljuk be, van annak valami bája, amikor a tornából felmentettek társasága mellé csatlakoznak a történelemből felmentettek, és egy gigamega utcai demonstráció keretében akarják megmagyarázni saját bénaságukat és tudatlanságukat. Legalább ennyire értelmezhetetlen számomra a jelenlegi magyar köznyelv, mely előszeretettel köpködi fel magából – mint egy irritáló slejmet a torkából – a fasiszta, náci jelzőket csak úgy, spontán, minden neki nem tetsző, vagy az övével ellenkező véleményt megfogalmazó számára. És éppen ezért ennyire bájos az a naivitás és/vagy ostobaság, hogy a Horthy Miklós kormányzó emlékére meghirdetett esemény ellen antifasiszták tiltakoznak. Most abba ne menjünk bele, hogy kicsiny országunkban már mindennek van egy „anti”-ja, sőt, még az „anti”-nak is. Vegyük tudomásul, hogy mostanság divat „anti”-nak lenni, bármi ellen és kész. Horthy Miklós Horthyt fasisztázni, és ellene antifasisztáskodni azonban már több mint röhejes. De h