Ugrás a fő tartalomra

"JÓ A MAGYAR, ITT MARAD" 1.


bevandorlok-papir.jpgAmikor elindultam a déli határra, még nagyon lelkesen sok-sok menekültet akartam látni, a bokorból előbukkanva, az utakon vándorolva. Aztán amikor megérkeztem és leültem, leálltam beszélgetni a helybeliekkel, már nagyon más lett a cél. Tudni akartam, merről jönnek, hogyan, milyen körülmények között, és főleg: honnan, kik, miért. Gondoltam, végigjárom az útjukat, legalábbis azt a részét, ami a határszakaszon zajlik. Ez az út pedig Szerbiában kezdődik...

Délvidékre (Szerbiába) Szegedről indultam, mégpedig a pályaudvarról. Oda eresztik, viszik a már regisztrált menekülteket a szegedi, röszkei, nagyfai táborokból, és onnan indulnak tovább vonattal Budapestre, Debrecenbe, Bicskére, valamint a többi tábor irányába. A vasútállomás előtt mindig van menekült. Nincs olyan pillanata a napnak, hogy ne pihenne, enne, aludna, mosdana ott néhány. A helyi emberek pedig lelkesen segítenek. Nem nagyon tudják, kiknek. Munkába menet, onnan jövet, vagy csak úgy zarándokolnak az állomáshoz. Ki egy csomag kenyeret, ki egy-két zacskó élelmiszert, más takarót, ruhát, cipőt, pelenkát visz. A jó szándék halála. Az adományok már alig férnek el. A város önkormányzata faházat biztosított az önkénteseknek, akiknek legnagyobb része fiatal egyetemista, ők még nem tudják, kiknek segítenek. De adott a város csapokat, hogy mosdani, inni lehessen, és áramot a telefonok (vadonatúj iPad-ek, iPhone-ok) töltéséhez. Ahogy nőtt az adakozó kedv, biztosította a szemközti hajléktalanszálló alsó szintjét az adományok tárolására. De már az is tele van.


Kell is a hely, naponta 150-200 menekült köt ki a pályaudvar előtt. Orvostanhallgatók, pszichológia szakos hallgatók, jogi téren jártas fiatalok járnak ki nap, mint nap, hogy a menekültek ügyes-bajos dolgait segítsék. Mikor megérkezik egy busznyi ember, vagy épp kieresztenek egy csapatot a Moszkvai körútról, megrohanják a faházat élelemért, vízért, ruháért, cipőért. Mutatják lábukon a sebeket, kezükön a zúzódásokat.

„A magyar jó. Az orvosok jók, az ápolók nem. Az emberek jók, a rendőrök nem” – mesélte egy 65 éves, magát szírnek valló férfi, aki a tizennyolc éves fiával érkezett. Elmesélte, szívbeteg, asztmás, legyengült - de tolta befele a kávét és a cigit. Damaszkuszból, ahol üzletember volt, érkezett, 4400 kilométert tett meg. Három házát rombolták le, a lányát megölték. Két fia pedig Dubaiban mérnök. Ő mégis inkább idejött, és még nem tudja, marad-e, hogy fia itt folytassa a jogi egyetemet, mint nyilvánvalóan a nagy többség.

Mások elmondták – ők is szírek, mint mindenki –, hogy bizony nem mennek tovább. Magyarország jó, és nem baj, hogy nincs munka, mert nem kell munka. Mert a magyar jó! És persze itt egyszerűbb minden, mint az unióban bárhol.



Azért néha jön pár fekete – afrikai is. Ghána, Elefántcsontpart, Burkina Faso. Néhányan a deszki kórházban landolnak, főleg a sebeik miatt. De sokan TBC-sek. Két-három nap kezelés Görögországban, utána ide, majd itt is némi gyógyszer. Hogy ott mit kaptak, nem tudják, itt mindegy, mit szednek be, pár nap után, ha jobban lesznek, úgyis megszöknek. És hogy az addigi ellátást ki állja? Teljesen mindegy. Majd benyeli a kórház egy magyar beteg terhére. Mert a magyar jó. Nem baj, hogy jönnek onnan is, szép számban, szép színben.

És Szegeden is tényleg mindenki jó. Van, aki önként segít, mert sajnálja őket. Más prevenciós céllal, egyrészt, hogy ők ne fosztogassanak, másrészt hogy őket se fosszák ki. (Mert a magyar jó.) Volt ugyanis eset, amikor a padon alvótól hétezer eurót raboltak el, no és persze a komoly mobilját, mert természetesen nem volt mit enni otthon. Megint mások, sokan mások nagyon sok pénzt keresnek a menekülteken. Az ásványvíz, az étel eladása az ártérből felbukkanóknak jó üzlet, de a megyében virágzik az embercsempészet is. Férfiak, nők, családanyák, sokan élnek igen jól a menekültek fuvarozásából, a fejenkénti háromszáz eurós szállítási díj pedig hamar feledteti velük a várható büntetés, börtön rémét. Vannak, akik telefonkártyával üzletelnek, a helyi pizzériák felárral adnak el ételt, ha menekült tér be hozzájuk.



A messziről jött pedig komoly jogi segítséget is kap. Elmondják, szájába rágják, mi a különbség a menekült, az oltalmazott és a befogadott között, sőt azt is, melyik státuszhoz mi a legjobb történet. Valóság vagy mese? Kis torzítás, mert sztaniolba csomagolva már a szar sem olyan büdös. A cél az ellátás, a kaja, pia, a tesztoszteront csökkentő játszótárs. Mert ne legyenek illúzióink, az is akad a gátak mentén és az ártérben, szép számban. Ha pedig folyton csak adunk, mindig minden kéz alá tolva, a fene se akar továbbállni. Mi meg jól elmagyarázzuk nekik, hogy miért kell nekünk őket eltartani.




Persze sokáig a szegediek sem akarják tárolni őket, menjenek tovább gyorsan, de jöjjenek is sokan, még többen, mert abban van a pénz. Azért félnek is. No, nem a migránsoktól, tőlünk, „kíváncsiskodóktól”. Az embercsempész kocsija mellett éppen papírjait széttépő menekült akkorát ugrott a bokorba, mint a nyúl, mikor meglátott. Sofőrje kétségbeesetten vakargatta a fejét, s hirtelen látszatpakolásba kezdett, mert tőlem, az újságírótól jobban félt, mint az ismeretlen, idegen, piszkos és vad idegentől, akinél pénz van.

Tudni akartam, merre jönnek át. Mondták, Ásotthalmon már sokkal kevesebb próbálkozik, híre ment ugyanis, ott egy vadmagyar rendet tart. Menjünk hát akkor az ártérbe! Alsóváros, Hattyas, Gyálarét... Délvidéktől Szegedig 50 kilométeres töltés húzódik. Egyenes út a Tisza mellett, ami átvisz az unióba. A töltés és a folyó között erdős ártér, mely helyenként akár a háromszáz méteres szélességet is eléri. Sűrű, gazos, bokros, vadregényes hely. Elbújni könnyű, bejutni csak gyalog lehet, rendőrautó, hőkamera, de még drón se látja be.



Az ártérben pedig szeméthalom. Ruhák, hálózsákok, sátrak tömkelege. Annyi fogkefe, hogy egy nagyobb DM-ben nincs annyi. A ruhák nem ócskák, ahogy a cipők sem. Nem elhordottak, nem széttaposottak, csak porosak. Rengeteg közel sem viseletes póló, nadrág, Adidas és egyéb márkás cipő. Sebaj, lesz másik. Görög, szerb és magyar telefonkártya szétdobálva, görög és magyar migrációs jegyzőkönyv fecnikre tépve. Szerbiában frissen vásárolt ruhák letépett címkéi, datolya és görög ételes zacskók. Abból is lesz másik. Persze ingyen...




Fából tákolt ideiglenes búvóhelyek a szél, eső, nap ellen, tábortüzek nyomai és jelek egymásnak. A gazban kitaposott ösvények mentén piros felfestések és kék zacskók a fákon, merre kell menni, hogy a határ innenső oldalán találjanak csempészt, aki továbbviszi őket. Üzenetek a gáton, arab betűs papírok a fára, póznára, kilométerkőre kötözve, szigorúan pirossal. Hogy mit rejt a levél, nem tudom, nem értem. Üzenetek egymásnak, merre érdemes menni? Vagy üzenet, ki ért át, ki él, ki merre megy? (Itt persze már mindenki él, nem is rosszul...) Talán embercsempész üzen nekik, hol keressék? Tán valaki majd megfejti...

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Spontán mulatozás után összebalhéztak az ajándékon a cigány tüntetők

  Elér minket a tüntetési szezon. Vélhetőleg mindenki Gyuri bácsija ráeszmélt, hogy magyar kedvencei nem igazán díjazzák a hóban-fagyban ácsorgást, a tornából felmentetteknek ez nem igazán megy. Főleg nem, ha közben bezár a Spar, és már nem tudják lélekmelegítőkkel a hőn szeretett Kossuth téren tartani a bagázst. Úgy két hónap fáziskéséssel sikerült tehát megtartani egy demonstrációt a gyöngyöspatai ítélet kapcsán. Ott jártunk mi is. Gyülekezett hát a buszokkal odaszállított jónép a Nyugati pályaudvar előtt, igaz, az eseménynél még saját cigány hősük nevét sem voltak képesek leírni, bár az is lehet, hogy csak a nagy szeretetben rontották el Puczi Béla nevét, és keresztelték át Puszinak, de kicsire nem adunk. A röpke ötsoros hír többi része sem nagyon ment hibátlanul, de legalább azt tudták, miért tüntetnek: a szegregáció ellen, a szabad bíróságokért és a gyöngyöspatai romákért, akik az istennek sem kapnak pénzt, folyton csak képzést, tanítást ajánlanak ne

ISKOLA A HATÁRON - avagy Európa megleckéztetése

Osama Abdel-Muhsen Alghadab nem bocsát meg László Petrának. Szíve joga. Nem keresztény, nem ismeri a tanítást: „bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek”. Ő másban hisz, és másként él, számára a hitetlen értéktelen. Én pedig nem bocsátom meg neki azt, hogy betört az országomba. Azt, hogy nem kopogtatott az ajtón, hanem áttörve az ablakot ránk rontott. De azt sem, ahogy társaival együtt követelt, elvárt, amolyan „nekünkmindenjármertmenekültekvagyunk” alapon. Nem bocsátom meg neki, hogy Szerbia magyar lakta falvaiból, városaiból kuplerájt csináltak. És nem bocsátom meg azt sem, hogy szeméttelepet gyártottak ebből a meseszép országból. Nem bocsátom meg a Keleti pályaudvart, amelyet magyar családok hetekig elkerültek. Nem bocsátom meg neki Röszkét, amely jó pár napig überelte a legkeményebb cigánytelepet is. Röszkét, amely Ásotthalom és a Keleti után a migráns-válság újabb ikonikus helye lett. Röszkét, ahová még a határzár előtt elmentünk. Horgosról indultunk. A vasúti sín mel

Miért történelmietlen Horthyt fasisztázni?

Valljuk be, van annak valami bája, amikor a tornából felmentettek társasága mellé csatlakoznak a történelemből felmentettek, és egy gigamega utcai demonstráció keretében akarják megmagyarázni saját bénaságukat és tudatlanságukat. Legalább ennyire értelmezhetetlen számomra a jelenlegi magyar köznyelv, mely előszeretettel köpködi fel magából – mint egy irritáló slejmet a torkából – a fasiszta, náci jelzőket csak úgy, spontán, minden neki nem tetsző, vagy az övével ellenkező véleményt megfogalmazó számára. És éppen ezért ennyire bájos az a naivitás és/vagy ostobaság, hogy a Horthy Miklós kormányzó emlékére meghirdetett esemény ellen antifasiszták tiltakoznak. Most abba ne menjünk bele, hogy kicsiny országunkban már mindennek van egy „anti”-ja, sőt, még az „anti”-nak is. Vegyük tudomásul, hogy mostanság divat „anti”-nak lenni, bármi ellen és kész. Horthy Miklós Horthyt fasisztázni, és ellene antifasisztáskodni azonban már több mint röhejes. De h