Ugrás a fő tartalomra

AZ IKONIZÁLT BABA MIGRÁNSVÉDŐ HETEI

Nézem a híreket, olvasom a ripost.hu oknyomozójának cikkét, és visszatérnek a nyár emlékei. Elég hülyén hangzik, tudom, de sokszor hiányoznak azok a napok, hetek. Aki ismer, megérti, miért. J
Jönnek elő az emlékek a tranzitokról is, és azt mondták, írjam meg én is. De én nem vagyok oknyomozó, így csak érzésekről, tapasztalásokról tudok írni. A Migration Aid és Baba kapcsán pedig különösen. Persze gondolhatnám, hogy a börtönben jó útra tért, és azóta zsidó, arab vagy mifene létére keresztényi könyörületességgel viseltetik az elesettek iránt. De valamiért nem sikerül ebben hinnem. Azóta nem, hogy láttam, miként ver nyakon egy migránsgyereket, nem egyszer, de többször, és tépi meg lánytársa haját, pusztán azért, mert éhesen csüngtek az akkor érkezett banános ládán. Aztán persze erre csak annyit mondott: ezekkel így kell bánni, ezt szokták meg. Az origo pedig csak az ölébe fészkelő kislányt fotózta le….

Meg valahogy azóta sem megy, mióta a nagy balhé közepén egyszer csak fogta magát, és elkezdte a fülünk hallatára buzdítani a migránsokat lázadásra. Mert nem szállhattak fel a vonatra, hát lázadjanak! A mellettünk álló, arabul beszélő, ki tudja, honnan érkezett kolléga pedig leesett állal fordította angolra a szavakat. Utána persze, mikor már állt a bál, nem volt ember, akinek kérésére hajlandó lett volna a káoszban rendet teremteni. Akkor már nem ment az arab. Inkább fáradtan elbújt a maga teremtette káosz elől.

És nem megy a hit, mert migránsok tucatjai néztek rám csodálkozó szemekkel: hogyhogy ez nem menekült tábor? Hát nekik Baba azt mondta…. És ők elhitték, hogy a pályaudvar aluljárója a nekik kijelölt tábor. A hely, ahol élniük kell. Ahol, ha lejár a papír a várakozásban, úgyis kicserélik. Másik több tucatnyi már a Nyugatiban, a vonatról leszállva név szerint kereste Babát, mert ők bizony az Afgán Parkba igyekeztek. Vagy éppen „biznisz” volt vele. Ha nem kaptak éjjel sehol SIM-kártyát, megvonták a vállukat: nem baj, majd reggel Baba…..

Valahogy nekünk mindig a Nyugati jutott. Eleinte a lépcső, később a tranzit. Ekkor már elég necces volt a helyzet, napi több ezer migráns osonkodott át a határon. És több tucat migránsokat segítő önkéntes a Keletiből a Nyugatiba. A jobb érzésű, valóban segíteni vágyó – és mindenkin segíteni akaró - ifjak ugyanis nem bírták az önkényuralmi rendszert, ami ott volt. Baba önkényuralmát és császárságát a tranzit felett. Ezek a fiatalok aztán a Nyugatiban végre adhattak hajléktalannak, sőt, esténként a megmaradt ételt, a sertésből készültekkel együtt összeszedték, és vitték az utcákon élőknek. Beléjük szorult egy kis emberség, és nekik köszönhetően a két tranzit között akkora lett a különbség, mint a Balkán és Nyugat Európa között. Amott önkény, biznisz, baksis-rendszer, üvöltés és agresszió. Emitt igazi szeressükegymást-fíling, és nagy, össznépi adományozás. Utcalakónak is….

Mert Baba bizony rendet tartott a Keletiben. Amolyan magának kedvező rendet, mely sokak – a többség – számára felért a káosszal. De neki ez volt a céljainak megfelelő rend. No, nem a közterületen tartotta ezt a rendet, mert az nem volt érdekes. Ott néha, a fotósok kedvéért seprűt ragadott, ételt osztott, mert egyébként főleg csak szervezkedett és szónokolt. Sokkal inkább a migránsok között tartotta a nagy rendet, a saját kis udvarában. Mert rendnek lennie kell! Így hát minden migránsnak először eléje kellett járulni, ha valamit akart. Leginkább azért, mert ő beszélt arabul. Ha étel kellett, azt kaphatott mástól, de ruha – eleinte, míg kevés volt-, papír, tanács, netalán embercsempész, telefonkártya és pénzváltás az ő felügyelete nélkül nem működhetett. Még a kocsmák pultosai is tudták, a migránsnak drágább a kávé, és két euró egy croissant. 

Emlékszem, mekkora médiahiszti volt, amikor a doktornőtől háromszázezer forintot loptak el. Gyógyszerre kapta, ő meg elment beteget ápolni, zsebében a pénzzel. Annak nyoma veszett. Ahogy Baba zsebéből is pár tízezernek. A gondolatainkban azonban sokkal inkább az volt, hogyan kerültek ezek a pénzek a zsebekbe. És hogy ez miért nem tűnt fel akkor senkinek, ha minden hír ezzel volt tele.

Ha nem láttuk volna, ahogy öregasszonyok dugdossák zsebbe a pénzt, akkor el sem hinnék, hogy ilyen van. De volt. Merthogy nem volt bankszámla, igaz, néha felbukkant egy-egy paypal account, ki tudja, kihez köthetően. De a hivatalos kommunikáció: pénzt ne adj, hozz adományt! És hogy mi lett ezen soha le nem könyvelt összegek sorsa – csak a jó ég tudja. Mi csak sejteni véljük. Persze mondták, rendeljen mindenki a Tesco-tól. Támogasd a házhoz szállítós multit! Ám sokaknak még ez is macerás volt, és ez adta a haszonlesőknek a reményt. Munkába menet, onnan jövet egy-egy bankjegyet toltak a zsebbe. És hát Baba volt az ikonikus figura. Őt sztárolta az egész magyar média. Őt mindenki, azonnal a Keletinél megtalálta…

És most lehet hisztizni, hogy a Migration Aid bejegyzett szervezet, bankszámlaszámmal, illik nem elfelejteni, hogy akkor még nem volt az. Az azóta kivált és önállósult Keleti csoport tagjai válogatás nélküli, frusztrált, saját nyomorát kompenzáló önkéntesek, kielégületlen háziasszonyok hisztérikus gyülekezete volt. Erről szólt a Migration Aid, a segélyszervezetnek titulált csürhe. Legalábbis annak nagyobb része. Ikonikusabb része. Szem előtt levő és agyon-sztárolt része. Olyan emberek gyülekezete, akik képesek voltak összeveszni egy banánon. Olyanok, akik mindent hazavittek, amit éppen értek, és hiányzott a háztartásból. Olyanok, akik lógtak a munkából, mert izgibb volt az egzotikumokat nézegetni. Olyanok, akik egyébként melós vagy éles helyzetben jól megijedtek, és sápadtan ajvékoltak. Akik mindenkit, aki a sunnyogásra alkalmatlan volt, elmartak és kiutáltak maguk közül. Azt a pár, valóban elkötelezett önkéntest, aki gyorsan bele is fáradt, kiégett, és átigazolt egy másik csapatba. Vagy feladta. Végleg.

És persze lehet hisztizni azon, hogy senki nem kérte fel, és nem hatalmazta fel Babát a nyilatkozatokra. Csak éppen tűrték és támogatták. Az pedig, tudjuk, felér a felhatalmazással. Mert soha, senki nem mondta neki, hogy takarodj. Mert kellett, mert kapcsolataival és nyelvtudásával, habitusával és a neki teremtett kultusznak köszönhetően sikerült tuti kis zavarost kreálnia. A zavarosban pedig jól lehet halászni. Nem csak neki, másoknak is. Nem volt olyan Baba-magasztaló poszt, cikk, amit a Migration Aid fő-főcsoportja ki ne rakott, meg ne osztott volna. És nem volt olyan önkéntes, aki az utolsó, nehéz, véezivataros napokban a lábai előtt ne hevert volna. Mert abban a káoszban már csak egyedül ő ismerte ki magát. 

Azt gondolhatnánk, hogy szeptember első hetével Baba csillaga leáldozott. De nem. Mert ahogy az ikon a nem létező szervezet Zsohár Zsuzsa FÖRI-istenétől átvette a Keleti aluljáró kulcsait, a szervezet nevében, mely most megtagadja, azzal a lendülettel felejtette el visszaadni azokat. Vagy visszaadta, csak néhány másolat maradt a zsebében. Vagy a megvett és agyon-szeretgetett sárgamellényesek nyitogatták Szezám-tárulj módra előtte az ajtókat.

Persze kérdezhetnénk, hogy egyáltalán milyen szerződés alapján használta egy nem létező szervezet a főváros tulajdonában levő helyiségeket, de legyünk elegánsak. Akkor, abban a helyzetben mindenki megoldást keresett. Spongya rá, felejtsük el. De arra azért rém kíváncsi lennék, ki hatalmazta fel Babát és társait, hogy még az ősz végén is napi-heti szeánszokat tartsanak az egyik nagyobb helyiségben. Na persze ezekre a szeánszokra – vagy üzleti megbeszélésekre? – tömött szatyrokkal érkeztek. Mert még mindig várták a migránsokat. Talán nem is annyira hiába…

Ahogy egy kedves, médiamunkás kolléganőm - aki egy ideje nem áll velem szóba - elmesélte, és szerencsére nem csak nekem, bizony nem hiába. Mert a néhány, Ausztriából visszatoloncoltat ők szedik le a vonatról. Azok már felülve a járatra Babát hívják segítségért. Ezért kellett olyan nagyon az a kéznél levő helyiség, tele a sok adománnyal. Elmondása szerint azonnal védett házakba viszik a megfáradt, sokat szenvedett kitoloncoltakat, melyek helye még előttük is titok. Alig páran tudják, hol rejtik el ezeket az embereket. Majd széttépik papírjaikat, kapnak újakat, és akkortól nyugodt szívvel irány a határ. Valahol Sopronnál át lehet tuszkolni a visszatérni vágyókat. Persze mindezt csak az ő elmondásából tudjuk, ám mivel alkalmanként láttuk, hogy hosszabb időt tölt Babáékkal a megbeszélős szeánszokon, sőt, segít barátjával együtt a szatyrok cipelésében, miért ne hinnénk neki? 

Aki persze bízni akar a Migration Aid magát mosdató meséjében, hinni akar a hírek szerint elítélt csaló és okirat hamisító megtérésében, aki azt gondolja, hogy egy ilyen simli-Kánaánban egy megrögzött bűnöző is angyal tud maradni, az tegye. Ha nem haragszotok, én inkább hiszek a szememnek és a fülemnek. Meg a hónapok során tapasztalt, átélt „élményeknek”. Az ilyen fajta mesékből már egy ideje kinőttem.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

ANTIDEMOKRATIKUS AGYKATYVASZ…. …avagy ruszkik haza, csak úgy, a CEU okán Itten, kérem, nincsen demokrácia. Mondjuk éjjel sikítva ébredtem álmomból, mert azt álmodtam, hogy a tüntető balliberális csürhe átvette a hatalmat, és Gizi néni jól bevált ernyőjével veri fejen a népet, most éppen a pedagógus hiszti után, a CEU okán. Bár Gizi néni nem tudja, hogy mi az a CEU, de tegnap jó buli volt a dékás haverokkal kimenni tüntetni. Sütött a nap, itt a tavasz, az orvos szerint pedig jót tesz egy kis séta. Zárva volt ugyanis az esztéká, és a piacolás sem lehetett alternatíva, hát legyen egy kis virágvasárnapi vidám vasárnap. Ment tehát, és hívta magával szomszéd Zsuzsit, akinek a férje épp pecázni volt a haverokkal. Kitolta hát Zsuzsi a babakocsit, benne Kisbencével, majd rászólt mobilon apára, menjen már ő is, jó a buli. Amolyan prájdos a hangulat. Szól a zene a teherautón, néha skandálnak valami zorbánellenest, és az most nagyon trendi. Nagyobb buli, mint vasárnap soppingo

BOLTOS JÓZSI MEGTÉRÉSE

(egy ismerős mesélte, valós történet alapján) Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer a srác. Na jó, inkább már férfiember, amolyan középkorú, stabil egzisztenciával, kicsinyke bolttal, sok vevővel, igazán jó hobbival. Szerette őt mindenki, vidám, jó kedélyű ember volt, akinél a vevők nem csak a vásárlás rövidebb – hosszabb idejére ragadtak le. Én is mindig kedveltem, különösen, mert amolyan igazi, tökös, jobboldali radikális pasinak ismertem meg. A boltjában is vállalta ezirányú kötődését, igaz, zsidózni csak pajeszos - kaftános vevők híján kezdett neki. Mert hát az üzlet, az üzlet. Ám az élet mindig tartogat meglepetéseket és eget – földet rengető változásokat. Ilyen volt a migránsáradat. Barátunk, aki korábban cigányt, négert vadul hajított ki boltjából, elkötelezett migráns - simogató lett. Járt ki a pályaudvarokra, terekre, szállított adományt, vásárolt és vitt mindent, amit csak jónak gondolt. Ment éjjel és nappal, mint zsidóban a fájdalom. Én is ritkán