Értem én. Értek mindent. Úgy nagyjából 2011 óta. Akkor volt ugyanis,
hogy hőn szeretett uniónk - a sok impotens vezetővel az élen - szarban
hagyta a görögöket. No meg a törököket is, de hát ők nem unió, ugyebár,
épp ezért kevéssé számítanak. Oldják meg a bevándorló áradatot, ahogy
akarják, egymaguk. Mert hát – mint mondtam volt – Törökország nem
számít, a görögök meg kussoljanak, kaptak elég tőkeinjekciót, innen is,
onnan is, amúgy meg kötelességük a schengeni határ védelme. Oszt’ pont.
Aztán míg a töketlen tábor pokoli jól elfoglalta magát busás
fizetéséért cserébe mindenféle csip-csup üggyel, rém fontos
kötelességszegési hisztivel, renitens – és a szemükben nacionalista –
országok megejnyebejnyézésével, addig a két érintett ország lassanként
megtelt. Értsd jól: tele lett. Nem a tökük, bár biztos az is, ám a
táboraik és a városaik igencsak. Migránsokkal. Menekülőkkel.
Bevándorlókkal. Ki tudja, ki a csudákkal.
A görögök pedig azt
mondták: tojunk az egészre. A lóvét megkaptuk, ha azt akarják, hogy
vissza is adjuk, hát benyelik, hogy kampec a schengeni határunknak.
Tettek ők már kerítésépítésre, regisztrációra, miegyébre. Inkább
elkezdték Európa fele tolni a sok-sok migránst, mert hát folyamatos
mozgás kell, nehogy az Akropoliszon is már ISIS zászló lengjen. Az unió
és Németország persze nagyokat nyelt, végtére is a pénzért cserébe illik
mindent lenyelni. Végtére is pont ők azok, akik évek óta gyakoroltatják
Közép- és Dél-Európával a szopatást. A jó tanár pedig néha bemutatót is
tarthat....
Új terv kellett hát: szidjuk együtt a magyarokat. Fránya a kerítés, rohadt náci a magyar, diktátor a Zorbán.
És jött a zseniális Soros, aki a szeressükegymástgyerekek jegyében tolta a pénzt a migri-simogatásba. Született egy Migration Aid, igazi, torzszülött képződménye a mai magyar valóságnak. Lett a kormány plakátjai ellen Színezd át! kampány, csak hogy mindenki tudja a jövő irányát. A más kultúrák iránti nyitottságot, elfogadást verték a népbe, hátha a birka magyarok benyelik az áradatot.
Ám a nép, az
istenadta nép kezdett ébredni. Amíg csak néhány száz sétált át a
határon, mint egykoron úrinő a korzón, addig mindenki magasról tett az
egészre. Ezernél jött az ébredés: valami történik itt. Aztán lett két-,
három-, majd négyezer. És kitört a káosz. Volt a Lázadások hete,
ostromolták a Keletit, ettől pedig orgazmus-közeli állapotba került a
sok migráns-simogató. Dühöngött és rettegett a magyar, féltette végre
egy percig az országát, a jövőjét, de még a jelenét is.
Mégis,
jött a diktátor, az a szemét Zorbán, és lezárta a déli határt. Röszkénél
még ment a meccs a migráns-pártiak és ellenzők között, hatékony libsi
médiatámogatással a háttérből. Mocskolt minket fél vagy tán egész
Európa, mi pedig összezártunk, pár agymosottól eltekintve. Végre egyszer
az ellen és a kerítés győzött.
Ma pedig? Átjön naponta hat-,
hét-, néha nyolcezer. Szépen, eldugva, sunyiban, államilag
finanszírozott embercsempészet keretében. Ám ami nem látszik, az tán
nincs is. Aki kapcsolatban él, az tudja: amiről a másik nem tud, amit
nem lát, az nem fáj. Nem fájhat hát ez sem. A napi hírekben már csak
egy-egy számot hallani. Hallani csak, de nem látni. Nem érezni, nem
szagolni. Pár interjú, némi jófajta médiahiszti, hogy azért el ne
feledjük. 360 ezer, mondják, de volt az jóval több is. Mert csak ennyit
láttak. Ennyit tudtak megszámolni. A többi pedig szépen átsuhant az
országon, láthatatlan, zárt kocsikban, észrevétlen. Számok, amik semmit
nem jelentenek, mert semmit nem érnek. Az élet pedig megy tovább. Mintha
minden ugyanolyan lenne, mint valamikor a tavaszon volt.
Pedig
már semmi sem ugyanolyan. Attól, hogy nem látjuk, és nem érezzük, a szar
még ugyanolyan barna, és legalább ugyanolyan büdös, hacsak a szaga nem
érett erőst az idővel. Még akkor is, ha magas polcra teszik, semmivel
sem különb, mint a sárba keveredett kupacé. Mégis, a nép, az istenadta
nép elhiszi, hogy minden rendben van e honban. Ankara és a robbanás,
Szíria és a bombázás, Németország és sok százezernyi migráns, a lángra
lobbanó táborok– mind nagyon messze innen. Hiszik, itt már béke van,
hisz áll a kerítés. Nem akarnak itt maradni – mondják, és hisznek a
nyugalomban. Egy-két apró falu, határszéli város, néhány hallgató MÁV-os
és buszsofőr, katona és rendőr – csak ők tudják, mi az igazság.
Tudják, hogy az áradtnak még jó ideig nem lesz vége. Tudják, hogy az
emberek már az egészet kezdik megszokni. Hogy a számok és a képek már a
mindennapok részei lettek, és egyre inkább azok lesznek. És tudják, amit
sokan nem tudnak: ezekben a hónapokban történelmet írunk. Egy új Európa
történelmének kezdetét.
Eközben pedig a görög rendőr Athén
utcáin a magyar ultrákat veri. Mert hát a lényeg mindig a fontossági
sorrend. És csak kevesen, még mindig nagyon kevesen érzik csontukig,
hogy valami igenis erősen bűzlik Európában….
Megjegyzések
Megjegyzés küldése