Ugrás a fő tartalomra

VALAMI BŰZLIK EURÓPÁBAN....

Értem én. Értek mindent. Úgy nagyjából 2011 óta. Akkor volt ugyanis, hogy hőn szeretett uniónk - a sok impotens vezetővel az élen - szarban hagyta a görögöket. No meg a törököket is, de hát ők nem unió, ugyebár, épp ezért kevéssé számítanak. Oldják meg a bevándorló áradatot, ahogy akarják, egymaguk. Mert hát – mint mondtam volt – Törökország nem számít, a görögök meg kussoljanak, kaptak elég tőkeinjekciót, innen is, onnan is, amúgy meg kötelességük a schengeni határ védelme. Oszt’ pont. 

 
Aztán míg a töketlen tábor pokoli jól elfoglalta magát busás fizetéséért cserébe mindenféle csip-csup üggyel, rém fontos kötelességszegési hisztivel, renitens – és a szemükben nacionalista – országok megejnyebejnyézésével, addig a két érintett ország lassanként megtelt. Értsd jól: tele lett. Nem a tökük, bár biztos az is, ám a táboraik és a városaik igencsak. Migránsokkal. Menekülőkkel. Bevándorlókkal. Ki tudja, ki a csudákkal.
A görögök pedig azt mondták: tojunk az egészre. A lóvét megkaptuk, ha azt akarják, hogy vissza is adjuk, hát benyelik, hogy kampec a schengeni határunknak. Tettek ők már kerítésépítésre, regisztrációra, miegyébre. Inkább elkezdték Európa fele tolni a sok-sok migránst, mert hát folyamatos mozgás kell, nehogy az Akropoliszon is már ISIS zászló lengjen. Az unió és Németország persze nagyokat nyelt, végtére is a pénzért cserébe illik mindent lenyelni. Végtére is pont ők azok, akik évek óta gyakoroltatják Közép- és Dél-Európával a szopatást. A jó tanár pedig néha bemutatót is tarthat....
Új terv kellett hát: szidjuk együtt a magyarokat. Fránya a kerítés, rohadt náci a magyar, diktátor a Zorbán.


És jött a zseniális Soros, aki a szeressükegymástgyerekek jegyében tolta a pénzt a migri-simogatásba. Született egy Migration Aid, igazi, torzszülött képződménye a mai magyar valóságnak. Lett a kormány plakátjai ellen Színezd át! kampány, csak hogy mindenki tudja a jövő irányát. A más kultúrák iránti nyitottságot, elfogadást verték a népbe, hátha a birka magyarok benyelik az áradatot.
Ám a nép, az istenadta nép kezdett ébredni. Amíg csak néhány száz sétált át a határon, mint egykoron úrinő a korzón, addig mindenki magasról tett az egészre. Ezernél jött az ébredés: valami történik itt. Aztán lett két-, három-, majd négyezer. És kitört a káosz. Volt a Lázadások hete, ostromolták a Keletit, ettől pedig orgazmus-közeli állapotba került a sok migráns-simogató. Dühöngött és rettegett a magyar, féltette végre egy percig az országát, a jövőjét, de még a jelenét is.


Mégis, jött a diktátor, az a szemét Zorbán, és lezárta a déli határt. Röszkénél még ment a meccs a migráns-pártiak és ellenzők között, hatékony libsi médiatámogatással a háttérből. Mocskolt minket fél vagy tán egész Európa, mi pedig összezártunk, pár agymosottól eltekintve. Végre egyszer az ellen és a kerítés győzött.
Ma pedig? Átjön naponta hat-, hét-, néha nyolcezer. Szépen, eldugva, sunyiban, államilag finanszírozott embercsempészet keretében. Ám ami nem látszik, az tán nincs is. Aki kapcsolatban él, az tudja: amiről a másik nem tud, amit nem lát, az nem fáj. Nem fájhat hát ez sem. A napi hírekben már csak egy-egy számot hallani. Hallani csak, de nem látni. Nem érezni, nem szagolni. Pár interjú, némi jófajta médiahiszti, hogy azért el ne feledjük. 360 ezer, mondják, de volt az jóval több is. Mert csak ennyit láttak. Ennyit tudtak megszámolni. A többi pedig szépen átsuhant az országon, láthatatlan, zárt kocsikban, észrevétlen. Számok, amik semmit nem jelentenek, mert semmit nem érnek. Az élet pedig megy tovább. Mintha minden ugyanolyan lenne, mint valamikor a tavaszon volt. 


Pedig már semmi sem ugyanolyan. Attól, hogy nem látjuk, és nem érezzük, a szar még ugyanolyan barna, és legalább ugyanolyan büdös, hacsak a szaga nem érett erőst az idővel. Még akkor is, ha magas polcra teszik, semmivel sem különb, mint a sárba keveredett kupacé. Mégis, a nép, az istenadta nép elhiszi, hogy minden rendben van e honban. Ankara és a robbanás, Szíria és a bombázás, Németország és sok százezernyi migráns, a lángra lobbanó táborok– mind nagyon messze innen. Hiszik, itt már béke van, hisz áll a kerítés. Nem akarnak itt maradni – mondják, és hisznek a nyugalomban. Egy-két apró falu, határszéli város, néhány hallgató MÁV-os és buszsofőr, katona és rendőr – csak ők tudják, mi az igazság. 


Tudják, hogy az áradtnak még jó ideig nem lesz vége. Tudják, hogy az emberek már az egészet kezdik megszokni. Hogy a számok és a képek már a mindennapok részei lettek, és egyre inkább azok lesznek. És tudják, amit sokan nem tudnak: ezekben a hónapokban történelmet írunk. Egy új Európa történelmének kezdetét.
Eközben pedig a görög rendőr Athén utcáin a magyar ultrákat veri. Mert hát a lényeg mindig a fontossági sorrend. És csak kevesen, még mindig nagyon kevesen érzik csontukig, hogy valami igenis erősen bűzlik Európában….

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Spontán mulatozás után összebalhéztak az ajándékon a cigány tüntetők

  Elér minket a tüntetési szezon. Vélhetőleg mindenki Gyuri bácsija ráeszmélt, hogy magyar kedvencei nem igazán díjazzák a hóban-fagyban ácsorgást, a tornából felmentetteknek ez nem igazán megy. Főleg nem, ha közben bezár a Spar, és már nem tudják lélekmelegítőkkel a hőn szeretett Kossuth téren tartani a bagázst. Úgy két hónap fáziskéséssel sikerült tehát megtartani egy demonstrációt a gyöngyöspatai ítélet kapcsán. Ott jártunk mi is. Gyülekezett hát a buszokkal odaszállított jónép a Nyugati pályaudvar előtt, igaz, az eseménynél még saját cigány hősük nevét sem voltak képesek leírni, bár az is lehet, hogy csak a nagy szeretetben rontották el Puczi Béla nevét, és keresztelték át Puszinak, de kicsire nem adunk. A röpke ötsoros hír többi része sem nagyon ment hibátlanul, de legalább azt tudták, miért tüntetnek: a szegregáció ellen, a szabad bíróságokért és a gyöngyöspatai romákért, akik az istennek sem kapnak pénzt, folyton csak képzést, tanítást ajánlanak ne

ISKOLA A HATÁRON - avagy Európa megleckéztetése

Osama Abdel-Muhsen Alghadab nem bocsát meg László Petrának. Szíve joga. Nem keresztény, nem ismeri a tanítást: „bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek”. Ő másban hisz, és másként él, számára a hitetlen értéktelen. Én pedig nem bocsátom meg neki azt, hogy betört az országomba. Azt, hogy nem kopogtatott az ajtón, hanem áttörve az ablakot ránk rontott. De azt sem, ahogy társaival együtt követelt, elvárt, amolyan „nekünkmindenjármertmenekültekvagyunk” alapon. Nem bocsátom meg neki, hogy Szerbia magyar lakta falvaiból, városaiból kuplerájt csináltak. És nem bocsátom meg azt sem, hogy szeméttelepet gyártottak ebből a meseszép országból. Nem bocsátom meg a Keleti pályaudvart, amelyet magyar családok hetekig elkerültek. Nem bocsátom meg neki Röszkét, amely jó pár napig überelte a legkeményebb cigánytelepet is. Röszkét, amely Ásotthalom és a Keleti után a migráns-válság újabb ikonikus helye lett. Röszkét, ahová még a határzár előtt elmentünk. Horgosról indultunk. A vasúti sín mel

Miért történelmietlen Horthyt fasisztázni?

Valljuk be, van annak valami bája, amikor a tornából felmentettek társasága mellé csatlakoznak a történelemből felmentettek, és egy gigamega utcai demonstráció keretében akarják megmagyarázni saját bénaságukat és tudatlanságukat. Legalább ennyire értelmezhetetlen számomra a jelenlegi magyar köznyelv, mely előszeretettel köpködi fel magából – mint egy irritáló slejmet a torkából – a fasiszta, náci jelzőket csak úgy, spontán, minden neki nem tetsző, vagy az övével ellenkező véleményt megfogalmazó számára. És éppen ezért ennyire bájos az a naivitás és/vagy ostobaság, hogy a Horthy Miklós kormányzó emlékére meghirdetett esemény ellen antifasiszták tiltakoznak. Most abba ne menjünk bele, hogy kicsiny országunkban már mindennek van egy „anti”-ja, sőt, még az „anti”-nak is. Vegyük tudomásul, hogy mostanság divat „anti”-nak lenni, bármi ellen és kész. Horthy Miklós Horthyt fasisztázni, és ellene antifasisztáskodni azonban már több mint röhejes. De h