Nincsenek már pesti srácok. Vagy ha vannak, hát nagyon elbújtak valahová. Nincsenek már, csak maroknyian, akik kiállnának, és küzdenének. Olyanok, akik feladnák a kényelmes, kispolgári létet, a plázák világát, a tévé és az internet adta fotelforradalmár életet.
Maroknyian, akik valóban harcosok lehetnének. Maroknyian, akik nem csak egy megemlékezésen vagy tüntetésen öklüket rázzák, vagy a szokott rigmusokat skandálják. Nincsenek már pesti srácok.
Öregszik itt minden, öregszik mindenhogyan. A Jobbik IT zászlaja alatt
egykori ifjak állnak, ősz hajjal és gondoktól ráncos arccal, míg a
fiatalok a szemközti kocsmában isznak. Mert nekik nincs már ünnep és nem
fontos az emlékezés.
Politikává lett megemlékezés, hol csak a jobb ünnepel. A zászló felhúzása és a nagy össznemzeti hepaj elől az ország nagyjai pedig jó messzire, a határon túl is elfutnak. Egy ünnep, mely csak hosszú hétvége, wellness-re való szép napok a többek számára.
Maroknyi ember – háromfelé szakítva. Ennyi maradt a nemzet pesti srácaiból. Vagy annak csak az árnyékából. Százötvenen itt, százan ott, és néhányszáz amott. A pesti srácok emlékére. Pár üvöltő szónoklat, néhány magvas gondolat, eszmék és elvek, melyekre öklöt lehet emelni. Aztán persze a műsornak vége, koszorúk a helyükre kerültek, és a magukat vagánynak vélő kispolgárok hazavonulnak.
Nincs itt egység, és nincs itt már rég akarat. Álmok vannak és remények, főleg ha érte tenni mit sem kell. Pár zászló, néhány szál virág, szavak és gondolatok – ennyi egy ünnep, ennyi egy megemlékezés. Minden puszta politika. Harc a hatalomért, harc az emberekért. De nem az emberért. Mansfeld Péter pedig társaival a sírjában forog. Mert oszthatjuk itt az igét, jöhetnek versek és szép
szavak, ez a nemzet már rég elveszett. Nem csak tüntetni, de már méltón megemlékezni sem tudunk.
Lyukas zászló, mécsesek, pár túlélő emlékei – néhány éltesebb tapsol a lobogók alatt. Mert a pesti srácok, az „akkoriak”, már lassanként mind elfogynak. Mert a pesti srácok, a mostaniak, már nagyon szétforgácsolódtak.
Politikává lett megemlékezés, hol csak a jobb ünnepel. A zászló felhúzása és a nagy össznemzeti hepaj elől az ország nagyjai pedig jó messzire, a határon túl is elfutnak. Egy ünnep, mely csak hosszú hétvége, wellness-re való szép napok a többek számára.
Maroknyi ember – háromfelé szakítva. Ennyi maradt a nemzet pesti srácaiból. Vagy annak csak az árnyékából. Százötvenen itt, százan ott, és néhányszáz amott. A pesti srácok emlékére. Pár üvöltő szónoklat, néhány magvas gondolat, eszmék és elvek, melyekre öklöt lehet emelni. Aztán persze a műsornak vége, koszorúk a helyükre kerültek, és a magukat vagánynak vélő kispolgárok hazavonulnak.
Nincs itt egység, és nincs itt már rég akarat. Álmok vannak és remények, főleg ha érte tenni mit sem kell. Pár zászló, néhány szál virág, szavak és gondolatok – ennyi egy ünnep, ennyi egy megemlékezés. Minden puszta politika. Harc a hatalomért, harc az emberekért. De nem az emberért. Mansfeld Péter pedig társaival a sírjában forog. Mert oszthatjuk itt az igét, jöhetnek versek és szép
szavak, ez a nemzet már rég elveszett. Nem csak tüntetni, de már méltón megemlékezni sem tudunk.
Lyukas zászló, mécsesek, pár túlélő emlékei – néhány éltesebb tapsol a lobogók alatt. Mert a pesti srácok, az „akkoriak”, már lassanként mind elfogynak. Mert a pesti srácok, a mostaniak, már nagyon szétforgácsolódtak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése