A LÁZADÁSOK HETE

Egy hét. Hét nap a Keletiben, amiről képtelenség volt írni. Képtelenség, mert percenként változtak az események, pörgött minden és mindenki. És képtelenség, mert nem lehet sorok rovásával visszaadni azokat a szagokat, ízeket, érzéseket, indulatokat, arcokat és gesztikulációkat, amiket ott tapasztaltunk.
A lázadások hetének első percétől a lázadások napjáig – végig a Keletiben. Vagy Közel-Keletiben, ahogy – valljuk be, nem méltatlanul – kapta csúfnevét a valaha széppé varázsolt, mára lelakott tér. A Baross tér, ahol a szobor talapzatán cipők száradtak, tövében családok ettek, laktak és aludtak. Az átjáró, ahol a szükségből odatelepített mobilvécék bűze messze áradt. A főbejárat előtti tér, amely a lázadások és tüntetések színterévé vált. Amely magyar emberek szóharcának színterévé vált. Migráns vagy menekült? Menekült vagy betolakodó? Most úgy őszintén: nem mindegy?
Lázadt az ország, ki így, ki úgy. A sok migráns szerte az országban, a magyar meg szerte az országban, csendesen az otthonában.
A kontrasztok hete. Pár száz méterrel arrébb zajlik a város élete. Gyerekek indulnak az iskolába, emberek keresik a munkából hazafelé vezető, de a Keletit elkerülő utat. Vásárolnak, élnek, főznek, barátokkal kocsmáznak, szerelmeskednek. A téren pedig migránsok rohama indul hol a vonatokért, hol a rendőrök ellen. Szidják a magyart, mert szemét nép, hogy nem engedi – mert nem engedheti – őket tovább. Kontrasztok mindenütt. Lenn a tranzitnak nevezett förtelemben és fertőben családok alszanak, esznek, pihennek. Gyerek játszanak, férfiak beszélgetnek, nők szoptatnak, orvosok betegeket ápolnak. Szeméthegyek közepén sátortábor és hálózsák, mert amit nekünk nem szabad, az náluk elfogadható. Fenn pedig skandálás, körbe-körbe menetelés, tüntet egy más kultúra, és tüntetésük is annyira más. Mondják, éhesek, rossz az ellátás, de a tiltakozó szavak gigaméretű pizzás doboz hátára van felvésve. Mondják, gyalog jöttek hegyeken, pusztákon, városokon át, de pár kilométer után a pénteki menet már pihegve dőlt pihenésre. Tüntetnek, de ijesztő, mert annyira más. Rémisztő rigmusok, agresszív skandálás, ordibálás – és mégis annyira szervezett. Lehet, a fáradtság, de úgy érzem: ezek mind gyakorlott, profi tüntetők. De hát végül is az Arab Tavasz edzette kemény legények ezek. „No camp” és „freedom” – ordítják, miközben önnön magukat gettósítják az aluljáró kövén. És a legnagyobb kontraszt, amikor a sok zsidó kéz eteti a muszlimot. Liberális lenne, vagy amolyan „szeressükegymástgyerekek”? Ki tudja. Egy biztos: van az a pénz….
Hazudnék, ha azt mondanám, nem érintettek meg sorsok. Hogy nem vésődtek az agyamba gyerekszemek, fájdalommal telt asszonyi arcok. Hogy nem fogok emlékezni Mohamedre, a szudáni orvosra, aki folyékonyan beszélt oroszul, és aki elítélte a lázadásokat. Hogy nem fogok emlékezni a kajla, kalapos palesztin srácra, aki semmilyen nyelven nem beszélt, de mindig fülelt, mosolygott, ápolt volt és kínálta a cigit, végül az elsők között jutott el céljáig. És emlékezni fogok a bangladesi fiúra, aki kiskutyaként követett, ha meglátott, mert vágyott pár emberi szóra és hírre: tovább juthat-e innen, megkapja-e a jegyre kifizetett utolsó forintjait. Udvarias volt és kedves, tisztelettudó és visszahúzódó. Remélem, ő is elérte a célját.
De emlékezni fogok az asszonyokat és gyerekeket félrelökő és agresszív férfiakra, a nőket nyíltan mustrálgató hímekre. Emlékezni fogok azokra, akik az ételt osztó asszonyokra támadtak, és kezükből vadul tépték a zacskókat. Emlékezni fogok arra is, hogy mindent eldobáltak, semmi sem volt nekik elég jó. Hogy a lányom hetek óta nem evett banánt, de ha zöld volt, kezükből a kukában landolt. Emlékezni arra, ahogyan követeltek, és ha valami nem tetszett, villogó szemmel, Allah nevét emlegetve fenyegettek. Nem felejtem el a pizzás és a gyorsétterem előtt álló sorokat, mert arra mindig akadt pénz, de emlékszem arra a családra is, amelyik az idős nénitől mosolyogva elfogadott, étellel, gyümölccsel teli szatyrocskát nézetlenül a szemétbe hajította. És emlékszem az ikonikus segítő által a banánra ácsingozó gyerekeknek kiosztott pofonokra és hajcibálásra, de arra is, hogy inkább lázított, mintsem segített volna. Emlékszem arra a sok-sok pénzre, amit kezekben láttam, migránsnál és segítőnél. És emlékszem a betegekre, a köhögőkre, a vért hányókra is. Emlékszem az ott maradt ruha- és cipőhegyekre, játékokra és sátrakra, mindenre, ami helyett – hiszik – majd kapnak másikat.
Mert mindegy, minek hívod őket, migráns vagy menekült. Mindegy, hogy megkedvelted vagy utálod. Mindegy, hogy megvezették és becsapták, vagy tudatosan néz téged hülyének. Ez az ország még a miénk, mégis, a törvények őket védik. Könnygáz, vízágyú és rendőrkutya csak a magyarnak jár, a betolakodó büntetlenül támadhatja a rendet és a rend őrét egyaránt. A kontrasztok országa. Jogállam? Neked igen. Rád vonatkoznak a kötelezettségek, tartsd be a törvényt, magyar! Ám jön egy idegen, és neki semmi sem kötelező. Jogai vannak csak, kötelezettsége semmi. Totális anarchia. A migránsáradat ikonikus tere pedig az anarchia tere lett. Séta át a zöldhatáron, onnantól nekik minden jár. Joguk van követelni, tüntetni és ócsárolni, joguk szidni, hálából, hogy beengedted, eteted. És ne gondold, hogy nem tudják. Már ott, Európa déli végein kiokosítják őket, követelj csak, úgyis ad a hülye magyar.
Ad a hülye magyar, mert előbb öli meg egymást őmiattuk, mintsem összefogva rendet tenne. Mert jobbos és balos még mindig egymásnak feszül, mert fontosabb cél a politikai győzelem, az ideológiai harc és a világnézet, mint a rend és picinyke országunk védelme. És mert rafkós a magyar, tudja, van itt pénz bőven. Keres hát rajta boldog és boldogtalan, jobb és bal egyaránt, ideológia és elkötelezettség nélkül.
Kettős mérce ellen rinyál a liberális, holott ő generálja az igazi kettős mércét. Jog, törvény, rend – ezt skandálja, de betartani azokat egyik sem akarja. Csak az ellenre alkalmazzák, őellene sose! Nem rasszista, mondja, és valóban nem az. Mindent és mindenkit szeret, feltéve, hogy az nem magyar. Mint a tüntetésekről jól ismert újságírónőjük, aki lázasan szedte le a vonatról menekítendő migránsait, tálcán kínálva így őket a másnapi meccsre érkezők, alkoholtól fűtött csapatoknak. Az ostobaság netovábbja hazavágja mindenki küzdelmét egyetlen perc alatt. Akkor sírtam el magam a peronon. Az emberi butaság ilyen szintje már nem csak értelmezhetetlen, de mélyen elkeserítő is volt.
A lázadások hete, amikor vállat vállnak vetve küzdött mindenki, hogy csak egy kicsit megtisztuljon a tér, hogy menjen tovább a fekete sereg, csak kicsit helyreálljon a rend a nagy meccs előtt. Hogy történjen valami, hogy vér ne folyjon Pest utcáin. Aztán lementél a tranzitba, vagy ki a peronra, végignézni a liberális hölgyemény ámokfutását, és sírni lett volna kedved. Sírni akartál, hogy ezek nem érzik a veszélyt? Nem látják, mi készül, mi vár rájuk, ha nem lesz vége az elvtelen migráns-simogatásnak? Hogy nem látják, nem érzik, más kultúrákkal játsszák az európai-módi kisállat-simogatást? Nem látják, nem érzik, hogy ezért nem köszönet lesz a jussuk? Nem sejtették, mi lesz pénteken, és mi lesz utána, mi lesz itt ősszel, télen és tavasszal?
És pénteken már sírtam. Sírtam a fáradtságtól, az egy hét érzelmi hatásaitól, és sírtam, mert féltem. Féltettem a városomat, a gyerekeimet, a múltunkat és jövőnket. Sírtam a tehetetlenségtől, és sírtam a töménytelen emberi butaságtól, kapzsiságtól és agresszivitástól.
Egy hét volt csak, de megmutatta a jövőt. Azt a jövőt, ami a nyakunkba szakad, ha nem lépünk valamit. Szeméthegyek, fekália kupacok, gyerekeket félrelökő, a nőket semmibe vevő és rendőrre támadó férfiak, vonatokon csimpaszkodók, maguknak előjogokat követelők, és Allah Akbar.
A Keleti mára csendesebb. A szeméthegyek is eltűntek, a város újragombolja a tranzitok kérdését. A pénteki menet elgyalogolt, az utánuk maradó szemetet is lassan összeszedik majd a magyar emberek az utak mentén. Kitakarítják a buszokat, vonatokat, fertőtlenítik az ürülék és mocsok után. Most nyugodt sorokban várnak a vonatokra, és változatlanul meredeken tojnak rendre és törvényre, csak az óhajuk meglegyen.
Én pedig nem akarok mást, csak aludni és nem gondolni arra, hogy Röszkén, a sínek felől egy más világ és más kultúra folyamatosan közeleg. Odaállsz és nézed, ahogy a Közel-Kelet és Afrika feléd jön, elsodor, és csak megy tovább. Nem akarok gondolni arra, hogy tőlünk délebbre már keményednek az összecsapások, és arra sem, hogy tízezrek tartanak a vén és kicsinyke Európa felé.