Ugrás a fő tartalomra

VERONA SZEGFŰI...

Két szál fehér szegfű. Két halott, ám élőnek látszó virág a még égő, de lassan ellobbanó mécsesek között. Nem nekik, nem a gyászolóknak. Nem a szülőknek, a testvéreknek, a barátoknak, a tanároknak. Magamnak. Magunknak. Mert mi is adni akartunk valamit. Valami apró segítséget, pedig tudjuk, mit sem számít. Egy, tíz, száz, ezer és millió szó, virág és mécses sem adja már vissza a mindent. A mindent, ami semmivé lett, a jövőt, ami ott maradt egy olasz autópályán, Veronánál. A szerelmesek erkélye helyett a modern világ beton- és vasvilágánál.
Rómeó és Júlia maga dobta el az életet. Csacska, koravén szerelmesek, egy más kor, egy más világ. De ezek a gyerekek még lehettek volna boldogok. Lehettek volna szerelmesek, csacskák, bolondosak és önfeledtek. Sírhattak volna anya vállán egy szakítás után, és eljátszhatták volna az erkélyjelenetet egy őrült és lázas éjszakán. Adhattak vagy kaphattak volna egy szál vörös rózsát valakinek, Veronában, az erkély alatt állva csókolhatták volna a kedvesüket.
Ehelyett két szál fehér szegfű maradt nekik, emlékül egy röpke életért, a csokrok és ellobbanó mécsesek garmadája között.
Reggel belestem a két takaró alá, és hálát mondtam, hogy az én két kincsem velem van. Hogy él, hogy egészséges, hogy békésen szuszog. És nem akartam, hogy felébredjenek, még ne. Még ne szembesüljenek a tragédiával, még ne érezzék, hogy milyen kegyetlen tud lenni az élet. Még ne tudják, hogy gyerekek is meghalhatnak, még ne lássák a fájdalmat. Higgyék, hogy Rómeó és Júlia csak a mesében halhat meg fiatalon.
Néztem a külügyminiszter arcát, hallgattam a hangját, és arra gondoltam, mindegy, milyen tökös legény, mindegy, hogy milyen politikus, mindegy, milyen párt, milyen hitvallás. Nem számítanak itt jó és rossz, tetsző vagy utált döntések. Csak egy számít. Ember, akinek a szeme nem maradt szárazon. Szülő, aki átérzi, vagy legalább próbálja az átérezhetetlen fájdalmat. Nem számít, ki mit vall, hisz és mond, nem számít itt semmi, mert az élet olyan nagyon rövid.
Nyeltem nagyokat, az ittmaradottakért is sírt a lelkem. Mert a halál nem válogat, de rohadjon meg! Annyira aljas és annyira kegyetlen, hogy gyerekeket vitt el. Miért ők, akikre még annyi boldogság és bolondság várt? Miért a szenvedés, és miért a fájdalom? Miért a halál és nem a szerelmes boldogság, játékos erkélyjelenet a város ódon utcáin, ha már Verona? De nem a halál, az maradjon csak a színpadon, eljátszva, hogy ilyen is lehet.
Mondják, jobb, ha fel tud készülni az ember, könnyebb az elengedés. De ez nem igaz. Mindig fáj, és soha nem feldolgozható a megmagyarázhatatlan és értelmetlen halál. Soha el nem engedhető, aki váratlanul itthagyott. A lélek meghal, csak néha életet színlelve pofán mosolyogja a világot.
Igen, nevettem én is délután a színházban, tetszett a darab. Hiszen nem az én gyászom volt, nem az én tragédiám - mondtam volna magamnak, de én sem hittem, hogy érzések nélkül maradhatok. Pár röpke pillanat, ami nekem adhat felejtést, de sose azoknak, akik hiába nyitják már ki a gyerekszoba ajtaját.
Aztán a szünetben eszembe jutott, azok a kamaszok már soha nem nevetnek egyetlen darabon sem. Nem sírnak Júlia halálán, és nem nevetnek az élet románcán. Nem mutatják otthon, a telefonjukon a vidám telelés, a sítábor, a bulik képeit. Nem bújnak szégyellős kamaszként anyuhoz, ha valami fáj, és nem bandáznak többé a haverokkal az iskola lépcsőjén. Nem találja már őket édesanyjuk a takaró alatt, nem focizik és pecázik velük apa, és üres lesz a tér az egykor szerető és boldog otthonban. Hiába várja a hívást a kincsétől, hiába marad ott a szám örökre, mert az már nem csörgeti soha többé.
Nem az én gyászom volt, nem az én tragédiám, de anyaként azzá lett, és az is marad. Újra együtt dobban egy ország szíve, és arra gondolok csak, bár ne így lenne. Ne most, ne ezért, inkább úgy, mint nyáron, a sikerekért. De az élet nem válogat. Hol jót dob, hol rosszat, hol még annál is borzasztóbbat. Összefogott az ország, gyászba borult mindenki egy kis időre. Talán megálltak az emberek a rohanásban, és a tragédia okán egy pillanatra elgondolkodtak az élet mulandóságán.
Nevettem a színházban, de a szünetben a gyerekeimet kerestem. Tudni akartam, hogy vannak, hogy minden rendben van, hogy hazamegyek és rám mosolyognak. És kijöttem a meseszép épületből, a csodás díszletek közül, hogy lábam az iskola elé vigyen. Meg kellett állni egy percre ebben a rohanó, őrült és embertelen világban. Megállni és rájuk gondolni, akik messze az otthontól, anyu ölelő karjától örökre ott maradtak.Gyászolni halottat, siratni túlélőt. Remélni, hogy gyors volt, és nem fájt nekik. Könyörögni, hogy a túlélők ne emlékezzenek, hogy ne álmodjanak a képekkel, hogy töröljék ki agyukból életüknek ezt a napját. Esdekelni, hogy ezek a gondtalan gyermekek újra megtanuljanak élni, és tudjanak még egyszer önfeledten nevetni. Könyörögni, hogy a szülők túléljék a túlélhetetlent, halott és zokogó lélekkel, az életben maradottakért egyszer talán újra éljenek.
Két szál fehér szegfű. Élőnek látszó, de halott virág az ellobbanó mécsesek között. Szívemből, fájdalommal, a halott gyermekek lelkéért, a túlélők lelkének feltámadásáért.

(2017.01.21.)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nyájak, csordák, szellemek

  Azért van annak valami furcsa bája, hogy ha az ember nem akar egyik birkanyájba se beállni bégetni, akkor az egyik nyáj számára fideszbérenc lesz, a másik nyáj számára meg libsi. Úgy aggatjuk a sztereotip jelzőket, mintha kötelező lenne. Nincs átmenet, nincs gondolkodás, csak rekedt, unalmas, egyhangú bégetés. Van annak valami furcsa bája, hogy az emberek manapság a tényközlést összekeverik a véleménnyel, és számukra, de csak a számukra már maga a tény is vélemény, ami valamelyik birkanyáj számára rossz, a másiknak jó. Mert gondolkodni nem trendi, egyszerűbb kicsi dobozokba zárni és felcímkézni mindent. Van valami furcsa bája annak, hogy én ettől már hányni sem tudok, csak sztoikus nyugalommal várom, hogy megfosszák a nyájakat a bundácskájuktól, és szépen levágják őket, így végre valami valós hasznot is hajtva a társadalom számára.  Megjelent: hunhir.info 2020.01.24.

Miért történelmietlen Horthyt fasisztázni?

Valljuk be, van annak valami bája, amikor a tornából felmentettek társasága mellé csatlakoznak a történelemből felmentettek, és egy gigamega utcai demonstráció keretében akarják megmagyarázni saját bénaságukat és tudatlanságukat. Legalább ennyire értelmezhetetlen számomra a jelenlegi magyar köznyelv, mely előszeretettel köpködi fel magából – mint egy irritáló slejmet a torkából – a fasiszta, náci jelzőket csak úgy, spontán, minden neki nem tetsző, vagy az övével ellenkező véleményt megfogalmazó számára. És éppen ezért ennyire bájos az a naivitás és/vagy ostobaság, hogy a Horthy Miklós kormányzó emlékére meghirdetett esemény ellen antifasiszták tiltakoznak. Most abba ne menjünk bele, hogy kicsiny országunkban már mindennek van egy „anti”-ja, sőt, még az „anti”-nak is. Vegyük tudomásul, hogy mostanság divat „anti”-nak lenni, bármi ellen és kész. Horthy Miklós Horthyt fasisztázni, és ellene antifasisztáskodni azonban már több mint röhejes. De h

Spontán mulatozás után összebalhéztak az ajándékon a cigány tüntetők

  Elér minket a tüntetési szezon. Vélhetőleg mindenki Gyuri bácsija ráeszmélt, hogy magyar kedvencei nem igazán díjazzák a hóban-fagyban ácsorgást, a tornából felmentetteknek ez nem igazán megy. Főleg nem, ha közben bezár a Spar, és már nem tudják lélekmelegítőkkel a hőn szeretett Kossuth téren tartani a bagázst. Úgy két hónap fáziskéséssel sikerült tehát megtartani egy demonstrációt a gyöngyöspatai ítélet kapcsán. Ott jártunk mi is. Gyülekezett hát a buszokkal odaszállított jónép a Nyugati pályaudvar előtt, igaz, az eseménynél még saját cigány hősük nevét sem voltak képesek leírni, bár az is lehet, hogy csak a nagy szeretetben rontották el Puczi Béla nevét, és keresztelték át Puszinak, de kicsire nem adunk. A röpke ötsoros hír többi része sem nagyon ment hibátlanul, de legalább azt tudták, miért tüntetnek: a szegregáció ellen, a szabad bíróságokért és a gyöngyöspatai romákért, akik az istennek sem kapnak pénzt, folyton csak képzést, tanítást ajánlanak ne