Ugrás a fő tartalomra

AZ ÉN KARÁCSONYOM

Amikor gyerek voltam, a karácsony szomorú és magányos ünnep volt. Anyám és apám sosem ünnepelt velem, nem várt az ő Jézuskájuk. Legalábbis mióta a karácsonyokra emlékszem, sosem.
Nagyapó halála után mamával ketten éltük át és túl a karácsonyt. Mama ecetes krumplisalátát és halat csinált, feldíszítettük a fát, aztán átmentünk az ő családjához. Igen, az övéhez, mert engem csak úgy "megkapott". Neki sosem született gyereke, engem mégis becsülettel felnevelt. Szóval átsétáltunk a családjához a hideg utcákon. Lestem az ablakokat, hol mekkora a fa, milyenek a díszek. Mert a rokonságnál hatalmas volt a fa, a lakás és az ünneplés- Csak én éreztem azt mindig, hogy a "hozott gyerek" vagyok. Aztán hazaballagtunk a sötét nyócker kihalt utcáin, és a liba meg a káposzta helyett inkább kértem mamától krumplisalátát. Mert az finom volt. Szeretet-finom.
Csak szomorú, kicsi és magányos. Ő meg én - mi ketten a világ!
Aztán lett férjem, aki utálta a karácsonyt. Nagy család, szanaszéjjel, ahol senki nem törődött senkivel. Vele, a legkisebbel főleg nem. Készültem a karácsonyra, hiszen ez már eggyel nagyobb család, De utálta mamát, és utálta a főztjét. Nem szerette az ecetes krumplisalátát. Lett ajándék, csak neki. Tőlem. És örült is neki, hiszen tudtam, mire vágyik. Lestem a fa alá - de semmi. "Ja, vettük a mikrót nemrég, az az ajándékod!" "Mennyi is volt a múlt hónapban vett csizmád? Odaadom a pénzt!" - ez volt a meglepetés. Se egy kép, egy lap egy mondattal - semmi. Pedig adni olyan jó!
Még emlékszem, kicsi voltam. Papával elmentünk karácsonyi ajándékot venni, hiszen volt kicsi zsebpénzem. Megláttam egy babakocsit, apró játékbabával. Ez kell, ez kell a mamának - kiabáltam. És megvettem, boldogan, a fa alatt pedig lestem: örül-e neki. És hát örült, persze, mert tudta, úgyis én játszom majd vele. A baba nyakába ügyetlenül tekert sál pedig könnyeket csalt a szemébe.
Aztán lettek gyerekeim. Csodás karácsonyokat varázsoltam nekik, megvívva minden fanyalgással, utálkozással, "Gyűlölöm a karácsonyt! felkiáltással.
Sose kaptam ajándékot se tőle, se az utódjától. Mindig a "már" meg a "majd" vett vagy venni készült akármi lett az aktuális "aji". De a gyerekek megleptek. Kicsinek rajzoltak, gyurmáztak, aztán ahogy nagyobbak lettek, igazi partizánakciókat hajtottak végre, hogy kitalálják, mire vágyok.
Sose felejtem el azt a pár évvel ezelőtti könyvesbolti sétát, amelyen sasszemmel lesték, milyen könyvet veszek a kezembe, és azt milyen arccal teszem a helyére. Aztán jöttek a keresztkérdések, és igen, kitalálták, melyik volt a vágyam. Melyik volt az, amelyiket magamtól sajnáltam, de titkon a hiányát sirattam.
Apuka ment, mi maradtunk. Nélküle, mert azóta is gyűlöli vadul a karácsonyt, de leginkább saját, nagyon magányos életét. Kicsi mikrocsalád, picike lakásban. A fától alig tudunk mozdulni, nincs hely, ahol hárman elférnénk enni. De van karácsonyunk, ajándékaink egymásnak, amiknek örülünk, mert szívből jönnek. És van ecetes krumplisaláta meg rántott hal, mert vannak hagyományaink. Az ajándékok csomagolásától a fa díszítésén át, a takarítás együttes szertartásától az ajándékok bontogatásáig. Olyan hagyományok, melyekért meg kellett dolgozni, amiket meg kellett tanulnom. De már a mieink.
Néha megpróbálunk magányos, és a karácsonyt gyűlölő embereket hívni, szeretni, vendégül látni. De megmenteni magától senkit nem lehet. Aki nem érzi, hogy miről szól ez az ünnep, megérteni úgysem fogja. Aki kényszeresen élte-halta végig a merev családi karácsonyokat, az agybaj közeli puccos családrohamokat, a magányos napokat,annak nagyon nehéz.
Mert rossz, ha szegény vagy. Rossz, ha nem jut. Igen, nekünk ilyen is volt. Nekünk is volt ilyen. De mégis, akkor is ragyogtak az arcok, voltak fények és mindig együtt néztük a Reszkessetek betörőket. Olyan ócska, annyira gáz már, de mi imádjuk. Mert mindig együtt nézzük. És együtt esszük az ölünkben tartott tányérról a ragulevest, melyből sokszor maradt ki a hús, de az állatkáknak mindig jutott egy-egy karácsonyi jófalat a tányérról. No meg persze a mama-féle krumplisalátát. Mert az sose maradhat el.
Három nap. Három napnyi meseszerű lét. Bevackolás, olvasás, filmek és beszélgetés. Alvás rogyásig és beigli a reggeli kávé mellé. Séták és beszélgetés, lessük együtt a házak ablakait. Találgatjuk, vajon nálatok is olyan boldog a karácsony? Kevesen vagytok vagy sokan? Boldogan és fesztelenül, vagy mereven és unottan? Ti mire vágytok? Tartson még, és soká? Vagy legyen már vége és nyissanak ki a plázák, a kocsmák? Három nap, amikor csak azt csináljuk, amit mi akarunk. Nem ők vagy én. Mi - együtt. Nincs "kell" és nincs "kötelező". Mi vagyunk együtt, a mi akaratunk. A mi kicsike, de nagyon igazi családunk..Az új hagyományokkal is gazdag hármasunk.
 
 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Spontán mulatozás után összebalhéztak az ajándékon a cigány tüntetők

  Elér minket a tüntetési szezon. Vélhetőleg mindenki Gyuri bácsija ráeszmélt, hogy magyar kedvencei nem igazán díjazzák a hóban-fagyban ácsorgást, a tornából felmentetteknek ez nem igazán megy. Főleg nem, ha közben bezár a Spar, és már nem tudják lélekmelegítőkkel a hőn szeretett Kossuth téren tartani a bagázst. Úgy két hónap fáziskéséssel sikerült tehát megtartani egy demonstrációt a gyöngyöspatai ítélet kapcsán. Ott jártunk mi is. Gyülekezett hát a buszokkal odaszállított jónép a Nyugati pályaudvar előtt, igaz, az eseménynél még saját cigány hősük nevét sem voltak képesek leírni, bár az is lehet, hogy csak a nagy szeretetben rontották el Puczi Béla nevét, és keresztelték át Puszinak, de kicsire nem adunk. A röpke ötsoros hír többi része sem nagyon ment hibátlanul, de legalább azt tudták, miért tüntetnek: a szegregáció ellen, a szabad bíróságokért és a gyöngyöspatai romákért, akik az istennek sem kapnak pénzt, folyton csak képzést, tanítást ajánlanak ne

ISKOLA A HATÁRON - avagy Európa megleckéztetése

Osama Abdel-Muhsen Alghadab nem bocsát meg László Petrának. Szíve joga. Nem keresztény, nem ismeri a tanítást: „bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek”. Ő másban hisz, és másként él, számára a hitetlen értéktelen. Én pedig nem bocsátom meg neki azt, hogy betört az országomba. Azt, hogy nem kopogtatott az ajtón, hanem áttörve az ablakot ránk rontott. De azt sem, ahogy társaival együtt követelt, elvárt, amolyan „nekünkmindenjármertmenekültekvagyunk” alapon. Nem bocsátom meg neki, hogy Szerbia magyar lakta falvaiból, városaiból kuplerájt csináltak. És nem bocsátom meg azt sem, hogy szeméttelepet gyártottak ebből a meseszép országból. Nem bocsátom meg a Keleti pályaudvart, amelyet magyar családok hetekig elkerültek. Nem bocsátom meg neki Röszkét, amely jó pár napig überelte a legkeményebb cigánytelepet is. Röszkét, amely Ásotthalom és a Keleti után a migráns-válság újabb ikonikus helye lett. Röszkét, ahová még a határzár előtt elmentünk. Horgosról indultunk. A vasúti sín mel

Miért történelmietlen Horthyt fasisztázni?

Valljuk be, van annak valami bája, amikor a tornából felmentettek társasága mellé csatlakoznak a történelemből felmentettek, és egy gigamega utcai demonstráció keretében akarják megmagyarázni saját bénaságukat és tudatlanságukat. Legalább ennyire értelmezhetetlen számomra a jelenlegi magyar köznyelv, mely előszeretettel köpködi fel magából – mint egy irritáló slejmet a torkából – a fasiszta, náci jelzőket csak úgy, spontán, minden neki nem tetsző, vagy az övével ellenkező véleményt megfogalmazó számára. És éppen ezért ennyire bájos az a naivitás és/vagy ostobaság, hogy a Horthy Miklós kormányzó emlékére meghirdetett esemény ellen antifasiszták tiltakoznak. Most abba ne menjünk bele, hogy kicsiny országunkban már mindennek van egy „anti”-ja, sőt, még az „anti”-nak is. Vegyük tudomásul, hogy mostanság divat „anti”-nak lenni, bármi ellen és kész. Horthy Miklós Horthyt fasisztázni, és ellene antifasisztáskodni azonban már több mint röhejes. De h