SZÁM/VETÉS

Így év vége felé közeledve mindenki számvetést készít. Bizony, az elmúlt évben sok minden történt. Olyan események, amelyek nem csak a jelenünkre, de a jövőnkre is hatással vannak és lesznek. És az emberi kapcsolatokat is igencsak sok próbának vetették alá.

Az elmúlt hónapokban neveztek már szívtelennek, kegyetlennek, embertelennek. Töröltek és tiltottak facebook ismerősök, szakadtak meg ismeretségek, vannak boltok, ahová már nem mehetek be, bár lehet, nem is szeretnék. Pusztán azért, mert nem vagyok hajlandó a migránsoktól nedves szemekkel és bugyival rohangálni a nagyvilágban. Mert nem vagyok hajlandó elvtelenül csöpögve és válogatás nélkül pátyolgatni minden Európába áramlót. Férfit, nőt, gyereket, fiatalt, öreget. Szírt, afgánt, irakit, feketét, kéket, sárgát, pirosat. Mert szeretem, ha színes a világ, de mindennek kell legyen egy határa. Utálnak azért, mert már a nyár elején károgtam a veszélyt, a bajt, amit ennek a túlszeretgetésnek köszönhetően azóta már meg is élhettünk. De én csak egy hülye varjú vagyok….

Hát utáljatok! Szerencsére a szar előbb vagy utóbb elválik a májtól. Megmutatták az utálkozók is igazi arcukat, csak úgy az elfogadás jegyében. Ha te nem szeretgetsz, akkor nem fogadlak el – mondták. Szabad a vélemény, szabad a világ, szeressükegymástgyerekek – kivéve, ha nem a migráns-vallás liturgiáját szajkózod. Akkor szar alak vagy, kitagadni való, megtagadni való, és vitára alkalmatlan. Hess! – mondtátok! A te érveid nekünk nem kellenek. A vita számukra csak egyező vélemények esetén lehetséges. Jövendölök, nyafogták, és lám, a jövendölés mind-mind valóra vált. Pedig jós nem vagyok, és lenni sem akarok. Mert sokszor félek attól, amit látok.

Sebaj, lettek új ismerősök, más barátok. Olyanok, akik hajlandók reálisan gondolkodni, akikkel érdemben lehet emberi hangon vitatkozni. Olyanok, akik hozzám hasonlóan érzékenyek az emberi sorsokra (mondanám, hogy szociálisan érzékenyek, de még a végén lenáciznak), ám felismerték, hogy ez a tömeg egyenként nem válogatható át. Olyanok, akik bár szeretik a gyerekeket, de pontosan tudják, a gyerekkel jár a szülő is. Az a szülő, aki annyi rossznak képes kitenni a gyereket, saját önös érdekei miatt. Az a szülő, aki fegyvernek, pajzsnak használja saját (???) magzatát. Olyan új emberek, akik velem együtt értetlenül állnak azelőtt, hogy ezt a modernkori népvándorlást még mindig sokan menekülésnek hiszik.

Lettek olyan ismerősök és barátok, akik látják, mekkora veszélye van a kontroll nélküli migráns-simogatásnak, olyanok, akik inkább ezeket a hazaárulókat zárnák biztos és hermetikus helyre, mintsem engem. Emberek, akik ezeket az embernek nevezett lényeket már a határon sem engednék vissza, hagynák, hogy jó majom módjára együtt rázzák a kerítést. Tudjátok, ott lenn, délen, ahol édes édent remélnek. Vannak barátok, akik velem együtt úgy gondolják, nem kellene nekünk soha olyan pasi, aki kontinenseken át rohan a baj elől, ahelyett, hogy harcolna a hazájáért. Mert a szemünkben az a férfi. A többi mind töketlen és gyáva pasi. Ezek ugyanis nem a háború elől menekülnek, hanem ők maguk a háború. Velük együtt Európa a háborút importálja tömegével. A vén Európa, a büszke nő számukra egy bevenni való vár, egy megerőszakolni való ócska nő.

De a mai világban a haza, a szeretet, a becsület ismeretlen fogalmak bizonyos körökben. Ők inkább az elfogadás, segítség, integráció fogalmát szajkózzák, pedig az első három nélkül ezek csak üres szavak maradnak. Ha már nincs hazád, mert eladtad álságos és hazug szereteteddel, önnön megdicsőülésedért kicsiny rajongó falkád előtt, nincs hol integrálnod. Ha nincs igazi szeretet benned magad, családod, közösséged és hazád iránt, akkor hogyan akarsz elfogadó lenni idegenekkel szemben? És ha nincs becsület, csak önös érdek, a másik szemen köpése, a dac, és a dögöljönmegaszomszédteheneis, akkor hogyan akarsz segíteni?

Álságos, maga-mentegető szlogenek és viselkedés ez. Végighakniztok menekült-táborokat, migráns-simogató központokat, persze a szeretet jegyében. Elfogadásukat követelitek, megértitek, hogy őket sérti a karácsonyfa, hát lebontjátok inkább. Megtagadjátok saját magatokat, hogy nekik megfelelhessetek. Egy napra, kettőre, egy évre, egy életre. Elfogadjátok, hogy nekik kell a párhuzamos társadalom, mentegetitek a terroristákat, mondván, ők másodgenerációsok.

Aztán képmutatóan hazamentek, meggyújtjátok az adventi koszorú gyertyáit, miközben a felebaráti szeretet jegyében multikulti trendi módon kariajikat shoppingoltok. Éneklitek a Csendes éjt, bontogatjátok a szép, színes csomagokat, nem gondolva arra, hogy a töltött káposztában disznó a hús. Mert éppen másoknak kell megfelelnetek. Mindig valaki másnak kell megfelelnetek.
És nem gondoltok arra, ma még állhat a fa, ma még lehet ajándék. Ma még járhat nadrágban és miniben a lányod, ma még ihattok ti is a kocsmában.

Én próbálok nem gondolni minderre, csak nem megy. Nem akarok gondolni a sok másra, amit a megfelelési kényszeretekkel a mi nyakunkba öntötök kéretlenül. Miattatok nem megy. Azok miatt, akik nem csak megetették, de rejtegették, szállították, segítették, hamis papírokkal és hazug tanácsokkal látták el a migránsokat. Azok miatt, akik az ország és a kontinens elárulóiként ma az elfogadás jegyében, de oly hazug módon a szeretet ünnepére készülnek. Az öröm gyertyáját meggyújtva élvezik a sokszínűségnek hitt nagy és mocskosul kavargó masszát. És közben persze elfelejtik, hogy a hamarosan meggyúló negyedik gyertya a bűnbánaté. Csak nehogy gyerekeiteknek már nagyon késő legyen a ti annyira hazug és önző bűnbánatotok….