Tudjátok, én szeretem az állatkertet. Különösen szeretem a kisállat –
simogatót. Apró barika, kicsi kecske, pelyhes csibe, kacsa, puha kicsi
nyuszi. Az aprónép félelem nélkül gyűri, gyuszmatolja őket. Még nem
tudják, hogy ha nagy lesz, a kecske felöklel, a nyuszi majd harap, a
kacsa csíp nagy, sárga csőrével. Még nem fél a gyerek, bízik és simogat.
Valahogy ilyen nekem mostanában a Keleti, Nyugati, Déli tájéka is. Sok – sok lelkes önkéntes, aki segít, etet, simogat a nap huszonnégy órájában. Néha kinéz egy – egy érdeklődő, kicsit megnyunyuzza az egzotikumot, mert érdekes, mert más, mert neki valamiért jó. Mert sérült, beteg, magányos lelkének jó. Mert a kánikulában cseppet egy más világban érzi magát. Mintha nyaralna egyet valahol, és még a napi jótétemény is letudva. Tiszta a lélek, még ha mocskos is lesz a test. Aztán megy haza, megfőzni az ebédet. Előtte azért lerak pár csomag ételt, néhány flakon vizet, mert hát meg kell váltani a belépőjegyet. Lélekmosdatás - alternatív módon, a’la magyar. Ám a simizés egy idő után unalmas. Fárasztó, kényelmetlen és időt rabló. Főleg, ha dirigens nem lehet a jónép, ha nem ő mondja, mikor melyik egzotikumot tessenek már – és persze hogyan - pátyolgatni.
Aztán jön a kóbor kutya – effektus. Én is sajnálom mindet. Szívem szakad az esdeklő szemekért, de tudom: nem tehetem. Túl sok a kóbor kutya, minden napra jut nem egy, de száz. És túl kevés az erő, a kapacitás. Ám nézzük csak, ismerős? Házad előtt kivert kutya áll. Adsz neki enni, inni, lefürdeted, lemosod a bolhákat. Majd kirakod a kapun, menj, jószág, nálam nem férsz el. Nincs hely, van saját kutyám, kicsi a kecó, nem kell a te bolhafészked. Szép volt, jó volt, napi jóság letudva. És a kutya, ha erős, domináns kan, megy is tovább, hisz léte a szabadság, úgyis megvédi magát. Ám ha elesett, védtelen kölyök, szuka vagy gyenge a pöcsös, bizony ott marad. Ül a kapu előtt, és várja a következő adag ételt, a jó szót, a simit. Nem mozdul, mert akar még, még, még. Belerúghatsz, bottal verheted, ő akkor is marad. Mert ha máshol nem, a kukában mindig akad étel, amit te dobtál ki. Te, aki egyszer, egyetlen jó szót felé vetettél, egy gyenge pillanatodban. Ám tudd: a kutya legalább néha szeret. Lehet, fél, retteg, de ragaszkodik. Megmarni lehet, sosem fog. Ám ha mindet szeretgeted, egy idő után már a kapun kilépni sem tudsz. Odaszoknak, kunyerálnak, ajtód elé hevernek és piszkítanak. Gyűlik majd a sok kóbor jószág, elveszi levegőd, életed, erőd. Elköveteli pénzed és időd, de tenni ellene már vajmi keveset tudsz.
Álságos az ideológia: segítsünk, hogy tovább menjenek. Álságos a szeretet látszata, mert hiába a nagy, barna szem, szeretni őt egy idő után már pokoli nehéz. Nem kér, de követel, megköszön, de közben szeme villog: miért csak ennyi? Hiszed: ő szeret, mert te adtál, ám ez csak a látszat. Már elmondja, nem erre, de többre várt. Ellátásra, jogokra, lehetőségekre. Egy szebb, jobb jövőre. A kutya is, ha csak fél, de elfogad, azok számára pedig a tisztaságod, másságod a bot és a rúgás.
Kell az egzotikum, mondják, korcs a magyar. Belterjes, legyen hát vérfrissítés. Okádik az agyam, hány a gyomrom, mert vallom: a lányomat nem adom! Mondják: hörcsögök vagyunk, kik egymást is felzabálják, ezért simogatják őket, az idegeneket. Mert kell az új, jó az egzotikum. Ne már csak fehér legyen ez a világ! Mint kisbarit az állatkertben, kivert kutyát egy éjszakára – úgy kezelik őket az önkéntesek. Nem a marakodás megszüntetése, a belső béke megteremtése a cél, sok magyar lány és asszony mind néger f@szt remél.
De ti csak simogassatok sok – sok vizionált egzotikus csillámpónit, ám azért ne felejtsétek el megkérdezni tőlük néha, mit is mond a Korán a hitetlenekről. Mi az a káfír, és mik vagytok ti, az ő hitük szerint. Miért kell nekik a ti lányotok, és mit vesz el a férfi, ha hitetlennel hál.
Állatsimogató lett a világ, és kétséged ne legyen, érzi ezt a sok menekült is. Érzi, látja és tudja, nem a szeretet vezérel, csak a különleges kell, a fíling, hogy jót tettél, némi ellentételezés szar, sivár, sorozatfüggő és agymosott életed ellen, és ettől – hiszed - te is különleges lettél. De tudd, ezért nem szeretni fog, hanem elvesz, amit lehet, majd szívből gyűlöl a másságod miatt.
Valahogy ilyen nekem mostanában a Keleti, Nyugati, Déli tájéka is. Sok – sok lelkes önkéntes, aki segít, etet, simogat a nap huszonnégy órájában. Néha kinéz egy – egy érdeklődő, kicsit megnyunyuzza az egzotikumot, mert érdekes, mert más, mert neki valamiért jó. Mert sérült, beteg, magányos lelkének jó. Mert a kánikulában cseppet egy más világban érzi magát. Mintha nyaralna egyet valahol, és még a napi jótétemény is letudva. Tiszta a lélek, még ha mocskos is lesz a test. Aztán megy haza, megfőzni az ebédet. Előtte azért lerak pár csomag ételt, néhány flakon vizet, mert hát meg kell váltani a belépőjegyet. Lélekmosdatás - alternatív módon, a’la magyar. Ám a simizés egy idő után unalmas. Fárasztó, kényelmetlen és időt rabló. Főleg, ha dirigens nem lehet a jónép, ha nem ő mondja, mikor melyik egzotikumot tessenek már – és persze hogyan - pátyolgatni.
Aztán jön a kóbor kutya – effektus. Én is sajnálom mindet. Szívem szakad az esdeklő szemekért, de tudom: nem tehetem. Túl sok a kóbor kutya, minden napra jut nem egy, de száz. És túl kevés az erő, a kapacitás. Ám nézzük csak, ismerős? Házad előtt kivert kutya áll. Adsz neki enni, inni, lefürdeted, lemosod a bolhákat. Majd kirakod a kapun, menj, jószág, nálam nem férsz el. Nincs hely, van saját kutyám, kicsi a kecó, nem kell a te bolhafészked. Szép volt, jó volt, napi jóság letudva. És a kutya, ha erős, domináns kan, megy is tovább, hisz léte a szabadság, úgyis megvédi magát. Ám ha elesett, védtelen kölyök, szuka vagy gyenge a pöcsös, bizony ott marad. Ül a kapu előtt, és várja a következő adag ételt, a jó szót, a simit. Nem mozdul, mert akar még, még, még. Belerúghatsz, bottal verheted, ő akkor is marad. Mert ha máshol nem, a kukában mindig akad étel, amit te dobtál ki. Te, aki egyszer, egyetlen jó szót felé vetettél, egy gyenge pillanatodban. Ám tudd: a kutya legalább néha szeret. Lehet, fél, retteg, de ragaszkodik. Megmarni lehet, sosem fog. Ám ha mindet szeretgeted, egy idő után már a kapun kilépni sem tudsz. Odaszoknak, kunyerálnak, ajtód elé hevernek és piszkítanak. Gyűlik majd a sok kóbor jószág, elveszi levegőd, életed, erőd. Elköveteli pénzed és időd, de tenni ellene már vajmi keveset tudsz.
Álságos az ideológia: segítsünk, hogy tovább menjenek. Álságos a szeretet látszata, mert hiába a nagy, barna szem, szeretni őt egy idő után már pokoli nehéz. Nem kér, de követel, megköszön, de közben szeme villog: miért csak ennyi? Hiszed: ő szeret, mert te adtál, ám ez csak a látszat. Már elmondja, nem erre, de többre várt. Ellátásra, jogokra, lehetőségekre. Egy szebb, jobb jövőre. A kutya is, ha csak fél, de elfogad, azok számára pedig a tisztaságod, másságod a bot és a rúgás.
Kell az egzotikum, mondják, korcs a magyar. Belterjes, legyen hát vérfrissítés. Okádik az agyam, hány a gyomrom, mert vallom: a lányomat nem adom! Mondják: hörcsögök vagyunk, kik egymást is felzabálják, ezért simogatják őket, az idegeneket. Mert kell az új, jó az egzotikum. Ne már csak fehér legyen ez a világ! Mint kisbarit az állatkertben, kivert kutyát egy éjszakára – úgy kezelik őket az önkéntesek. Nem a marakodás megszüntetése, a belső béke megteremtése a cél, sok magyar lány és asszony mind néger f@szt remél.
De ti csak simogassatok sok – sok vizionált egzotikus csillámpónit, ám azért ne felejtsétek el megkérdezni tőlük néha, mit is mond a Korán a hitetlenekről. Mi az a káfír, és mik vagytok ti, az ő hitük szerint. Miért kell nekik a ti lányotok, és mit vesz el a férfi, ha hitetlennel hál.
Állatsimogató lett a világ, és kétséged ne legyen, érzi ezt a sok menekült is. Érzi, látja és tudja, nem a szeretet vezérel, csak a különleges kell, a fíling, hogy jót tettél, némi ellentételezés szar, sivár, sorozatfüggő és agymosott életed ellen, és ettől – hiszed - te is különleges lettél. De tudd, ezért nem szeretni fog, hanem elvesz, amit lehet, majd szívből gyűlöl a másságod miatt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése