Ugrás a fő tartalomra

TÖPRENGÉSEIM TÖREDÉKE

Folyton kérdezgeti a facebook, hogy mi jár a fejemben. De hát annyi minden, hogy azt ugyan hogyan írnám oda?

Mert az jár a fejemben, hogy lassan itt a július, de sehol nem látom, hogy idén lenne Bajtársiasság Napja. Ugye, az a fránya hét év, akárcsak egy házasságnál…. A hetedik év, amikor már elmúlt a nagy lángolás, amikor már a megszokás unalmába süppedés dominál. Amikor már jó az asszonyon az elnyűtt és foltos mackónadrág, persze a legjobb, ha az is szürke. Most éppen Király-szürke. Célegyenesben a perek, zsebekben lassan a jogosan járó kártérítések, és ezzel párhuzamosan kihal a bajtársiasság érzése. A rendezvény pedig érdektelenség okán talán el is marad. Pár éve még tömegek, menet és egység. Tavaly néhány tucatnyi ember, pár szónok és szép szavak. A hatalmi harcok, az egyéni érdek felülírt mindent, és a hetedik évre már csak alig maroknyi ember maradt.

Aztán az is jár a fejemben, hogy persze lesz megint buzivonulás. Elnézést, melegfelvonulás, mert hát ugye buzinak csak ők hívhatják saját magukat. Ha ők mondják, az nem baj, de ha én, mocskos kirekesztő vagyok. Szóval lesz idén is olyan „izé”, és valahogy érdektelenség okán az ellendemók is szépen megszűntek. Pár éve még az Oktogonon zajlott a bekerítéses harc a szivárványos, tangás, angyalszárnyas pasikat és csókolózó, nőnek látszó tökös lényeket óvó rendőrökkel, tavaly már alig tucatnyian rázták az öklüket egy néhány egyenruhásból álló védősorfal másik oldalán. A város lassan megszokja a Pride képét, akinek pedig nem tetszik, az otthon marad, és csak halkan, magában morog.

Meg az jár a fejemben, hogy megszűnt itt minden ellenállás. És hogy igaza lehet a kormánynak, itt tényleg düböröghet a gazdaság. Mert valahogy mindig csak válság és üresen kongó zseb idején van erkölcs, erő, egyetértés, no meg hit, hűség és bátorság. Ha nem hugyoz oldalba a kutya meg sem csörrenő zsebed okán, ezek a szavak csak maroknyi embernek jelentenek valamit. Mert ha minden rendben van, akkor csak időszakosak az ellenálló hangok, melyek gyorsan elvesznek a harsány média-terrorban. Az elvek nélküliség világában a napraforgó-nézetek pedig igen gyorsan meghajolnak a propaganda előtt. A maroknyiak, akiknek még jelent valamit a becsület és a hűség, no, az ő ellenállásuk már nem látszik. A tömegben mindig elvész az ember, és elvész az egyéniség. Hol a fekete, hol az ezüst-fehér, máskor a szivárvány, hol pedig a piros-fehér-zöld sokasága takarja és rejti el a valódi mást. És a valódi érzések, gondolatok sokaságát.

Jár a fejemben az is, hogy két hétig tombolt az ország, ünnepelt az utca. Lett egyetértés, lett szeretet, és röpke időre pár magyar focista nemzetté kovácsolta az embereket. Aztán tegnap még ünnepelte érkeztüket néhány ezer ember, holnap, vagy jövő héten pedig már mindenki visszasüpped a nyárba, a dübörgő gazdaság jól megérdemelt nyugalmába. Holnapra már lekerülnek a visszapillantókról a trikolór borítások, de le a zászlók is. Holnapra a fiók mélyére kerülnek az arcfestő stiftek, és újra divat lesz szégyellni, no meg harsányan szidni a magyart. Véget ér az EB, lecseng a fociőrület, és ezzel együtt elhal a szeressük egymást érzése. Egyre halkabban zeng a Ria-Ria-Hungária, a sok család pedig elindul nyaralni a Balaton helyett az Adriára. De talán valami csak marad a szívek mélyén a két hét fílingjéből, és talán valóban felnő egy generáció, amelyik a játszótereken és a horvát meg olasz tenger partján is Királyként és Geraként rúgja a labdát, nemzetiszín csíkkal az arcán, elfeledve Ronaldót és társait. 

Szóval az jár a fejemben, hogy fura dolog most ebben az országban magyarként élni. Fura dolog a szívünkben a nacionalizmus iránt elkötelezett, az elmúlt tíz év harcait és küzdelmeit megélt emberként a mai történéseket átélni. Érdekes szemlélni, hogyan változnak az emberek, az ismert arcok, a sok barát. Hogyan válnak egykori harcostársak ellenfelekké, hogyan a barátok egymásnak idegenekké. Hogyan zajlik a vérre menő, világmegváltó szópárbaj az interneten, és hogyan lesz egyre kevesebb, aki valóban tenni akar. 

És az jár még az agyamban, hogy ez vajon a normális folyamat, a le-, és nem megtisztulás, esetleg természetes átalakulás, vagy valamiféle mesterségesen generált változás az egész. Hogy vajon jól kreált propaganda okán megszűnt az ember, és lett szép, háromszín embermassza, ahol már nem trendi a más vélemény. Ahol érdektelenség okán, és kényelemre vágyva lassan megszűnik az egyén.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Spontán mulatozás után összebalhéztak az ajándékon a cigány tüntetők

  Elér minket a tüntetési szezon. Vélhetőleg mindenki Gyuri bácsija ráeszmélt, hogy magyar kedvencei nem igazán díjazzák a hóban-fagyban ácsorgást, a tornából felmentetteknek ez nem igazán megy. Főleg nem, ha közben bezár a Spar, és már nem tudják lélekmelegítőkkel a hőn szeretett Kossuth téren tartani a bagázst. Úgy két hónap fáziskéséssel sikerült tehát megtartani egy demonstrációt a gyöngyöspatai ítélet kapcsán. Ott jártunk mi is. Gyülekezett hát a buszokkal odaszállított jónép a Nyugati pályaudvar előtt, igaz, az eseménynél még saját cigány hősük nevét sem voltak képesek leírni, bár az is lehet, hogy csak a nagy szeretetben rontották el Puczi Béla nevét, és keresztelték át Puszinak, de kicsire nem adunk. A röpke ötsoros hír többi része sem nagyon ment hibátlanul, de legalább azt tudták, miért tüntetnek: a szegregáció ellen, a szabad bíróságokért és a gyöngyöspatai romákért, akik az istennek sem kapnak pénzt, folyton csak képzést, tanítást ajánlanak ne

ISKOLA A HATÁRON - avagy Európa megleckéztetése

Osama Abdel-Muhsen Alghadab nem bocsát meg László Petrának. Szíve joga. Nem keresztény, nem ismeri a tanítást: „bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek”. Ő másban hisz, és másként él, számára a hitetlen értéktelen. Én pedig nem bocsátom meg neki azt, hogy betört az országomba. Azt, hogy nem kopogtatott az ajtón, hanem áttörve az ablakot ránk rontott. De azt sem, ahogy társaival együtt követelt, elvárt, amolyan „nekünkmindenjármertmenekültekvagyunk” alapon. Nem bocsátom meg neki, hogy Szerbia magyar lakta falvaiból, városaiból kuplerájt csináltak. És nem bocsátom meg azt sem, hogy szeméttelepet gyártottak ebből a meseszép országból. Nem bocsátom meg a Keleti pályaudvart, amelyet magyar családok hetekig elkerültek. Nem bocsátom meg neki Röszkét, amely jó pár napig überelte a legkeményebb cigánytelepet is. Röszkét, amely Ásotthalom és a Keleti után a migráns-válság újabb ikonikus helye lett. Röszkét, ahová még a határzár előtt elmentünk. Horgosról indultunk. A vasúti sín mel

Miért történelmietlen Horthyt fasisztázni?

Valljuk be, van annak valami bája, amikor a tornából felmentettek társasága mellé csatlakoznak a történelemből felmentettek, és egy gigamega utcai demonstráció keretében akarják megmagyarázni saját bénaságukat és tudatlanságukat. Legalább ennyire értelmezhetetlen számomra a jelenlegi magyar köznyelv, mely előszeretettel köpködi fel magából – mint egy irritáló slejmet a torkából – a fasiszta, náci jelzőket csak úgy, spontán, minden neki nem tetsző, vagy az övével ellenkező véleményt megfogalmazó számára. És éppen ezért ennyire bájos az a naivitás és/vagy ostobaság, hogy a Horthy Miklós kormányzó emlékére meghirdetett esemény ellen antifasiszták tiltakoznak. Most abba ne menjünk bele, hogy kicsiny országunkban már mindennek van egy „anti”-ja, sőt, még az „anti”-nak is. Vegyük tudomásul, hogy mostanság divat „anti”-nak lenni, bármi ellen és kész. Horthy Miklós Horthyt fasisztázni, és ellene antifasisztáskodni azonban már több mint röhejes. De h