Ugrás a fő tartalomra

MAGYAR SZÍV MINDENT VISZ

„Haggyá mán a magyarokkal! Mit érdekelnek, hatvanezrem múlik a portugálokon!” – üvöltötte a fülünkbe a romacsávó, miközben pulyájával a Mekiben sorban állva a vállunk felett leste a tableten nézett meccset. Akkor érkeztem a Belvárosból, ahol megállt az élet. Megállt a villamos- és autóforgalom, megállt a hétköznapok monoton élete. Ahol az amerikai és német fiatalok velünk együtt ünnepeltek, mert átragadt rájuk az öröm. Órákon át csak szédelegtem az emberek között, és potyogtak a könnyeim. Ismeretlenek mosolyogtak rám, odajöttek, megöleltek, mert egy emberként örült mindenki. Ment az éneklés, a tánc, az ugrálás, skandált öreg és fiatal.

Tombolt az utca, a villamosvezető mosolyogva leste az ünneplő és boldog embereket. A rendőrautó elhaladva ütemre fújta a dudát, hiszen ő is „csak” magyar, és még a boltos is mosolyogva számolt a skandáló fiataloknak, akiktől zengett a sarki bolt. Mert jó a magyar csapat, és jó magyarnak lenni. Jó a magyar csapat, mert nem csak tizenegy játékos, hanem valóban és igazán csapat. Jó a tudat, hogy összetartozunk, hogy együtt dobban a szívünk egy gólnál, egy helyzetnél, hogy együtt hördülünk, ha ellenünk fúj a bíró. Mert mi is velük vagyunk és lehetünk a csapat.

Csak tudod, kiscsávó, te ez nem érted. Te ezt nem érzed. Soha nem is fogod, mert neked csak a személyi igazolványodban áll az, hogy magyar. Neked csak az állampolgárságod a magyar. A szíved sose lesz az, mert neked azt tanították, hogy minden szar, ami magyar. És bizony ez nem világnézeti, vallási, ideológiai vagy politikai kérdés. Ma az utcán együtt ünnepelt sokféle ember, sokféle élettel, sokféle bánattal, gonddal, örömmel, vallással, világnézettel. Senki nem kérdezte a másiktól, hogy ki vagy, honnan jöttél. Egyszerűen te vagy ilyen. Olyan semmilyen. A te szíved felett sosem lesz ott a koronás címer, még képzeletben sem. A te szíved sosem mosolyog a magyar siker láttán.

Te amolyan Dániel Péter-ivadék vagy. Azok neveltje, akik csak fanyalognak mindenen, akik szerint ha nyerünk, ha vesztünk, az mind a diktátor hibája. Akik szerint szar a magyar csapat, azértmertcsak. Azért, mert magyar, és nem portugál. Vagy bármi más. Mert minden jobb, mint a magyar.
Tudod, füstös, még a német és amerikai is képzeletbeli kalapot emelt az utca közepén. Velünk guggolt és ugrott, énekelt és táncolt. Mert megértették, miről szól ez az érzés. Miről szólt akkor és ott magyarnak lenni. Fejüket lehajtva mondták: náluk ilyen sosem lehet. Hát ez kell neked. Ez a sose-öröm. A sose-szív. A buta, multikulti liberális agymosottság, a nemzetek felettiség. Te sosem fogsz velünk ünnepelni.

Szóval kiscsávó, fanyalogj csak, és várd a hatvanezredet. Azt csúnyán elbuktad Ronaldo kihagyott tizenegyesével. Elbuktad, mert nem láttad meg, és nem látod meg, ez a magyar csapat a miénk. Nem érted, hogy nem a tippmix a fontos. A mi fiaink, ha jók, ha kevésbé, ha szeretjük őket, ha nem, ha fradisták vagyunk, ha újpestiek, ha bármi egyebek – a mieink. Mert nem láttad meg, hogy a körúton még a színházból kisétáló kosztümös asszonyok és öltönyös urak is egy emberként skandálták hazafelé sétálva: Ria-Ria-Hungária.

Olyan vagy, mint a facebookon fanyalgó fotelhuszárok, akik rém okos focitudósok, de lövésünk sincs arról, milyen, amikor együtt dobban a szív. Akiknek minden rossz, mert nem ők a sztárok. Olyan fajta, aki akkor markol nagyot örömében, ha árthat, ha fikázhat, ha gyalázhat, ha fröcsöghet. Aki a hatvanezrét lesi, de nem tudja, milyen érzés lehet hónapokig dolgozni, hogy ott lehessen, hogy élőben, a lelátóról szurkolhasson, csak azért, hogy a pályán a fiúk érezzék: szeretjük őket. Hogy akarjuk, hogy küzdjenek, mind a tizenötmillió magyarért. Érted is, füstös, pedig nem érdemled meg. Tudod, küzdés, úgy együtt, csapatként és magyarként. De te nem tudod, milyen érzés hallani a tévében a tízezrek szurkolását, és látni a gól örömkönnyeit. Te csak a fanyalgók hangját hallod, és a tippmix-érmék csörömpölését.

Nos, kiscsávó, te Dániel-ivadék, költözz mestered után, aki megint megmondta a tutit. Aki Izraelbe menekült, és lett inkább hazátlan bitang, de még onnan is csak a magyart gyalázza, jobb dolga nem akadván. Tudod, nem kelletek ide. Nem kell a dumátok. Tudjuk mi is, hogy itt minden politika. Ebben a világban minden politika. A foci is. Csak éppen ti, identitászavaros, senkinek nem kellő fanyalgók egyet nem tudtok. Milyen az igazi magyar szív. Amúgy mindentől függetlenül.
Orbánozhatsz, stadionozhatsz, szurkolhatsz bárkinek, csak miellenünk, csak hogy veszítsünk. Megdicsőülhetsz a pulyád előtt a szádba rágott, magyargyűlölő fikázástól, úgysem érted meg sose, hogy ez nem erről szól. És még csak nem is a fociról. Mert nem az orbánista demagóg duma megy jól, hanem Dzsudzsákék valóban tizenötmillió magyarral és magyarért léptek a pályára. Az őszinte könnyekért, a szívekért, és a mi boldogságunkért. És fújhatod a kilincses bitang dumáját a pulyáddal, hogy „hogy ezek a falábú magyar focisták csak egy dolgot fognak elérni ezen az EB-n is. A visszafelé induló buszt.”

Tudod, füstös, ezek a fiúk már most többet elértek. Eggyé kovácsolták a magyar embereket. Amire nem volt képes párt, politika, tüntetés, aljaskodás, vádaskodás, azt ők a szurkolókkal együtt megtették. A visszafelé induló buszon akárhogyan és akármikor is, már győztesek ülnek. Azok, akik négy évtized után megcselekedték, amit megkövetelt a magyar szív.

A magyar nép pedig nem a diktátor lábai elé térdelt a két meccsen, kevéssé sem kedves szoborfestő nem-honfitársunk és neveltjei, hanem saját maguk elé, és társaik elé. A társaik mellé. Azok mellé, akiknek a fekete póló, de a színházi kosztüm és öltöny alatt is ott bújik a koronás címer. Láthatatlanul, mélyen benn. Tudod, azok elé és mellé, akikkel együtt dobban a szív, és akiknek nem csak az állampolgársága magyar.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Spontán mulatozás után összebalhéztak az ajándékon a cigány tüntetők

  Elér minket a tüntetési szezon. Vélhetőleg mindenki Gyuri bácsija ráeszmélt, hogy magyar kedvencei nem igazán díjazzák a hóban-fagyban ácsorgást, a tornából felmentetteknek ez nem igazán megy. Főleg nem, ha közben bezár a Spar, és már nem tudják lélekmelegítőkkel a hőn szeretett Kossuth téren tartani a bagázst. Úgy két hónap fáziskéséssel sikerült tehát megtartani egy demonstrációt a gyöngyöspatai ítélet kapcsán. Ott jártunk mi is. Gyülekezett hát a buszokkal odaszállított jónép a Nyugati pályaudvar előtt, igaz, az eseménynél még saját cigány hősük nevét sem voltak képesek leírni, bár az is lehet, hogy csak a nagy szeretetben rontották el Puczi Béla nevét, és keresztelték át Puszinak, de kicsire nem adunk. A röpke ötsoros hír többi része sem nagyon ment hibátlanul, de legalább azt tudták, miért tüntetnek: a szegregáció ellen, a szabad bíróságokért és a gyöngyöspatai romákért, akik az istennek sem kapnak pénzt, folyton csak képzést, tanítást ajánlanak ne

ISKOLA A HATÁRON - avagy Európa megleckéztetése

Osama Abdel-Muhsen Alghadab nem bocsát meg László Petrának. Szíve joga. Nem keresztény, nem ismeri a tanítást: „bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek”. Ő másban hisz, és másként él, számára a hitetlen értéktelen. Én pedig nem bocsátom meg neki azt, hogy betört az országomba. Azt, hogy nem kopogtatott az ajtón, hanem áttörve az ablakot ránk rontott. De azt sem, ahogy társaival együtt követelt, elvárt, amolyan „nekünkmindenjármertmenekültekvagyunk” alapon. Nem bocsátom meg neki, hogy Szerbia magyar lakta falvaiból, városaiból kuplerájt csináltak. És nem bocsátom meg azt sem, hogy szeméttelepet gyártottak ebből a meseszép országból. Nem bocsátom meg a Keleti pályaudvart, amelyet magyar családok hetekig elkerültek. Nem bocsátom meg neki Röszkét, amely jó pár napig überelte a legkeményebb cigánytelepet is. Röszkét, amely Ásotthalom és a Keleti után a migráns-válság újabb ikonikus helye lett. Röszkét, ahová még a határzár előtt elmentünk. Horgosról indultunk. A vasúti sín mel

Miért történelmietlen Horthyt fasisztázni?

Valljuk be, van annak valami bája, amikor a tornából felmentettek társasága mellé csatlakoznak a történelemből felmentettek, és egy gigamega utcai demonstráció keretében akarják megmagyarázni saját bénaságukat és tudatlanságukat. Legalább ennyire értelmezhetetlen számomra a jelenlegi magyar köznyelv, mely előszeretettel köpködi fel magából – mint egy irritáló slejmet a torkából – a fasiszta, náci jelzőket csak úgy, spontán, minden neki nem tetsző, vagy az övével ellenkező véleményt megfogalmazó számára. És éppen ezért ennyire bájos az a naivitás és/vagy ostobaság, hogy a Horthy Miklós kormányzó emlékére meghirdetett esemény ellen antifasiszták tiltakoznak. Most abba ne menjünk bele, hogy kicsiny országunkban már mindennek van egy „anti”-ja, sőt, még az „anti”-nak is. Vegyük tudomásul, hogy mostanság divat „anti”-nak lenni, bármi ellen és kész. Horthy Miklós Horthyt fasisztázni, és ellene antifasisztáskodni azonban már több mint röhejes. De h