Ugrás a fő tartalomra

A PEDAGÓGUSTÜNTETÉS MARGÓJÁRA

„A kormány fog megbukni " – mondta tegnap az egyik szónok. Kétszer is. Mert ők eldöntötték, hogy elégtelent érdemel a kormány. Persze kizárólag pedagógusilag értelmezve a mondatot, kicsit sem politikailag. Mert nincs ám itt semmi politika a dologban. Tegnap lezavartak megint egy pedagógustüntetést, úgy a tanévzáró okán. Fontosnak érezték, hogy bizonyítványt osszanak nem csak a senyvedő és szenvedő diákoknak, de a kormánynak is. Egy újabb tüntetés, a sokadik, alig média-visszhang. Minek róla tudósítani? Úgyis jön a nyár, haverok, buli és fanta-fíling. De gondolatok azért lehetnek. Voltak is...

Nem voltak balliberális aktivisták tömegesen, és nem vonult vad zászlólengetéssel a Szolidaritás. Nem állt a menet élére és nem beszélt a kelleténél egy számmal kisebb nadrágban feszítő, nagy eséllyel rendezvényt tévesztő, tanárként és politikusként is megbukott Pumukli. És nem énekelt újfent Sándor Mária, a politikai prostivá avanzsálódott egykori ikon. Ja, mégis. De mindenki Marikája legalább most eső okán nem vetkőzött. Pedig azt a ronda kockás inget a fekete pólóról tényleg levehette volna.

Mert eső az volt, ahogy rejtélyes módon már minden pedagógus-tüntetésnek csúfolt kerekasztalon. Tán már az égiek, Istenek, és a fene tudja kik is utálják már ezt a hisztit. És újfent kemény ernyőháború kezdődött. Először a nap miatt vívtak eső elleni szerkezetükkel az agg emeszpések, majd később a nyári zápor miatt félthettük szemünk világát. Valahogy ez a bagázs – legyen akár pedagógus, akár szimpatizáns – képtelen a kulturált ernyőhasználatot megtanulni, így nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a jövő generációját képtelen bármire is okítani. A tanításhoz ugyanis tudás kellene, tudáshoz pedig nem árt némi intelligencia.

Voltak ám kockás ingek, sálak, koCkárdák, osztották a tépett vásznat nagy zsákokból az aktivisták, hogy aztán a jó nép az Erzsébet híd rácsaira kötözhesse. A sok tépett anyag hazatértünkkor esőázottan, tépetten lógott a rozsdás vasakon. Gyűrött, szakadt, vizes rongyok, egymás mellett, de mégis magányosan csöpögtek. Előremutató sors a sok politikai prostinak? Útjelző néhány megtévedt pedagógusnak? Mert tán néhányan, megtévedt kicsi birkák, csak rájönnek már: a mese rég nem a gyerekeinkről és a tanáraikról szól. Nem az oktatásról és a nehéz iskolatáskáról. Rég nem a rosszról és a jobbítás szándékáról, és közel sem a közös akarat kereséséről.

Ja, és voltak beszédek. Némelyik monotonon, akárha az unalmas óráikon bólintgatnánk lógó fejjel, másik üvöltve elmondott, mert félj csak, te büdös diák – a lényege mindnek egy volt: Orbán takarodj, a kormány pedig megbukott. Persze, mint mondtam, csakis pedagógusilag. Valahol, mélyen és rejtve pár mondat az oktatásról, tárgyalásról és sikertelenségekről. Szándék és akaratnélküliségről. Ja és a stadionokról. És volt valami gyenge próbálkozás, csak úgy foci EB okán – Pumukli férfiasságát hangsúlyozandó, az ő szájából. Ria-Ria-Hungária – skandálta volna, de a tömeg nem volt vevő e nácinak hangzó jelmondatra. Vagy tán a sok pedagógus azt sem tudja, mi is az a Hungária, hiszen zászlóik okán hihetjük, nekik már csak az unió létezik.

Megint jól szarrá ázunk! – szólalt meg mellettem veretesen a hatvanas, kosztümös, egyhatvan magas tanárnő mama, majd elegáns mozdulattal, vállmagasságban a szemembe nyitotta ernyőjét. Még kicsit megrázta, hogy az esőcseppek ne a kabátkára peregjenek, majd magában egyest osztva, megvető tekintettel figyelte könnyeimet törölgető, és egyéb testrészeimet védő vergődésemet. – Megint szarrá áztunk, de legalább itt vagyunk! – ismételte öntelten rám pillantva. Végigmérte sortomat és Minionos pólómat, színes hajamat, én pedig egy pillanatig megint úgy éreztem magam, mint 88-ban, lázadó punk kamaszként.

A rendezvény véget ért, de hogy mikor, a jó ég tudja. Aki befért, a hőn utált Várkert Bazárba, a gyűlölt és megbuktatni szánt Fidesz kulturális fellegvárába húzódott a leszakadó ég elől. Mert annyira nem rossz az a hely, hogy eső ellen ne védene. A kedélyes beszélgetést és falatozást, kávézást csak egy-egy elkötelezett hallgató csittegése szakította meg, de sajnos Sándor Máriánk énekét még a kávéházi hangok sem nyomták el. Végső tőrdöfésként újfent zümmögő altatókórus dünnyögte, hogy „nincs hatalmad felettem”, ám az esőnek mégis lehetett, mert a jónép megunta, és végre pokoli gyorsan mindenki hazamehetett.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Spontán mulatozás után összebalhéztak az ajándékon a cigány tüntetők

  Elér minket a tüntetési szezon. Vélhetőleg mindenki Gyuri bácsija ráeszmélt, hogy magyar kedvencei nem igazán díjazzák a hóban-fagyban ácsorgást, a tornából felmentetteknek ez nem igazán megy. Főleg nem, ha közben bezár a Spar, és már nem tudják lélekmelegítőkkel a hőn szeretett Kossuth téren tartani a bagázst. Úgy két hónap fáziskéséssel sikerült tehát megtartani egy demonstrációt a gyöngyöspatai ítélet kapcsán. Ott jártunk mi is. Gyülekezett hát a buszokkal odaszállított jónép a Nyugati pályaudvar előtt, igaz, az eseménynél még saját cigány hősük nevét sem voltak képesek leírni, bár az is lehet, hogy csak a nagy szeretetben rontották el Puczi Béla nevét, és keresztelték át Puszinak, de kicsire nem adunk. A röpke ötsoros hír többi része sem nagyon ment hibátlanul, de legalább azt tudták, miért tüntetnek: a szegregáció ellen, a szabad bíróságokért és a gyöngyöspatai romákért, akik az istennek sem kapnak pénzt, folyton csak képzést, tanítást ajánlanak ne

ISKOLA A HATÁRON - avagy Európa megleckéztetése

Osama Abdel-Muhsen Alghadab nem bocsát meg László Petrának. Szíve joga. Nem keresztény, nem ismeri a tanítást: „bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek”. Ő másban hisz, és másként él, számára a hitetlen értéktelen. Én pedig nem bocsátom meg neki azt, hogy betört az országomba. Azt, hogy nem kopogtatott az ajtón, hanem áttörve az ablakot ránk rontott. De azt sem, ahogy társaival együtt követelt, elvárt, amolyan „nekünkmindenjármertmenekültekvagyunk” alapon. Nem bocsátom meg neki, hogy Szerbia magyar lakta falvaiból, városaiból kuplerájt csináltak. És nem bocsátom meg azt sem, hogy szeméttelepet gyártottak ebből a meseszép országból. Nem bocsátom meg a Keleti pályaudvart, amelyet magyar családok hetekig elkerültek. Nem bocsátom meg neki Röszkét, amely jó pár napig überelte a legkeményebb cigánytelepet is. Röszkét, amely Ásotthalom és a Keleti után a migráns-válság újabb ikonikus helye lett. Röszkét, ahová még a határzár előtt elmentünk. Horgosról indultunk. A vasúti sín mel

Miért történelmietlen Horthyt fasisztázni?

Valljuk be, van annak valami bája, amikor a tornából felmentettek társasága mellé csatlakoznak a történelemből felmentettek, és egy gigamega utcai demonstráció keretében akarják megmagyarázni saját bénaságukat és tudatlanságukat. Legalább ennyire értelmezhetetlen számomra a jelenlegi magyar köznyelv, mely előszeretettel köpködi fel magából – mint egy irritáló slejmet a torkából – a fasiszta, náci jelzőket csak úgy, spontán, minden neki nem tetsző, vagy az övével ellenkező véleményt megfogalmazó számára. És éppen ezért ennyire bájos az a naivitás és/vagy ostobaság, hogy a Horthy Miklós kormányzó emlékére meghirdetett esemény ellen antifasiszták tiltakoznak. Most abba ne menjünk bele, hogy kicsiny országunkban már mindennek van egy „anti”-ja, sőt, még az „anti”-nak is. Vegyük tudomásul, hogy mostanság divat „anti”-nak lenni, bármi ellen és kész. Horthy Miklós Horthyt fasisztázni, és ellene antifasisztáskodni azonban már több mint röhejes. De h