Tüntetni nem kötelező. Tüntetést szervezni sem kötelező. Tüntetésre járni sem jelenléti íves kötelezettség. Na jó, már akinek. Mert ha menni kell, hát menni kell. Néha dolgozni, máskor hányni. Mert hányni néha jó. Megkönnyebbül az ember a végére.
Csak gyűlik, gyűlik a sok epe, kavarog a gyomor a sok áldemokrata és gyakran oly hazug, álszent baromságtól, és aztán kijön, kirobban az emberből. Mikor már nem bírja nézni a szeretetről és elfogadásról szónokolók kirekesztését és gyűlölködését. A válogatást, ki néz ki jónak és ki rossznak, nem keresve semmi belső értéket. Kirobban, mikor már nem bírja elviselni az elvtelen tarhálást, azt, hogy saját örömükre és mások kontójára szervezik egyik tüntit a másik után. Ezreket várnak és tízen maradnak, maroknyian, elvtelen seggnyalók. Nézni és szánni őket töményen – na ez már a bünti.
Mert van, amikor már a tünti bünti. Ha nincs, vagy elfogy a humorérzék, akkor már szenvedés az egész. Először szánod a sok kicsi birkát, aztán jön a hányinger. Aztán ha megkönnyebbültél, ha kiürült a sok epe, már képes leszel röhögni. Röhögni a sok kis birkán, aki még tucatnyi társával béget a nagyvezérnek. És röhögni a nagyvezéren, aki még hisz az embereknek. Még hinni akar az embereknek, mert így emelheti saját magát piedesztálra, mikor már szinte senki nincs, hogy oda felemelje. Aki még hiszi, hogy ott lesznek, ha azt a gombot nyomták. És röhögsz a sok hülyén, akik következmények nélkül nyomnak igent, és következmények nélkül nyúlnak le másokat – idejüket, hitüket és pénzüket. És röhögsz, amikor látod-hallod a sok önmegvalósító barmot, amint maroknyi népének szónokol, nem mondva semmit, de megígérve mindent.
Már csak röhögsz, mikor olvasod a költségevetést, és szánva kérdezed, a tampont és a kotont vajh’ miért nem számolták még fel? Vajon miért kell mindig, mindenhol, mindenkinek szónokolni, mások kontójára nagy igazságnak hitt maszlagokat nyomatni? Miért kell mindig, mindent, mindenhol el-, meg- és kimondani? Miért nem tudják a nagy igazságot? Miért nem tudják azt, hogy tudás az, ha tudjuk, mint mondjunk. Ám a bölcsesség, ha tudjuk, hogy mikor mondjuk. Szónokolnia pedig csak a bölcsnek ildomos.
Tudást és hitet, elveket és véleményeket nem letolni kell a torkokon. Megosztani és adni, ha kérik, de cserébe nem elvárni és koldulni, de elfogadni és köszönni illik.
Aztán ha mindebbe belegondolsz, már csak sírva röhögsz, és szánod ezt a birka népet. Bünti lesz a tünti, ahová azért néha mégiscsak ki kell nézni. Ha másért nem, hát sírva röhögni.
Mert van, amikor már a tünti bünti. Ha nincs, vagy elfogy a humorérzék, akkor már szenvedés az egész. Először szánod a sok kicsi birkát, aztán jön a hányinger. Aztán ha megkönnyebbültél, ha kiürült a sok epe, már képes leszel röhögni. Röhögni a sok kis birkán, aki még tucatnyi társával béget a nagyvezérnek. És röhögni a nagyvezéren, aki még hisz az embereknek. Még hinni akar az embereknek, mert így emelheti saját magát piedesztálra, mikor már szinte senki nincs, hogy oda felemelje. Aki még hiszi, hogy ott lesznek, ha azt a gombot nyomták. És röhögsz a sok hülyén, akik következmények nélkül nyomnak igent, és következmények nélkül nyúlnak le másokat – idejüket, hitüket és pénzüket. És röhögsz, amikor látod-hallod a sok önmegvalósító barmot, amint maroknyi népének szónokol, nem mondva semmit, de megígérve mindent.
Már csak röhögsz, mikor olvasod a költségevetést, és szánva kérdezed, a tampont és a kotont vajh’ miért nem számolták még fel? Vajon miért kell mindig, mindenhol, mindenkinek szónokolni, mások kontójára nagy igazságnak hitt maszlagokat nyomatni? Miért kell mindig, mindent, mindenhol el-, meg- és kimondani? Miért nem tudják a nagy igazságot? Miért nem tudják azt, hogy tudás az, ha tudjuk, mint mondjunk. Ám a bölcsesség, ha tudjuk, hogy mikor mondjuk. Szónokolnia pedig csak a bölcsnek ildomos.
Tudást és hitet, elveket és véleményeket nem letolni kell a torkokon. Megosztani és adni, ha kérik, de cserébe nem elvárni és koldulni, de elfogadni és köszönni illik.
Aztán ha mindebbe belegondolsz, már csak sírva röhögsz, és szánod ezt a birka népet. Bünti lesz a tünti, ahová azért néha mégiscsak ki kell nézni. Ha másért nem, hát sírva röhögni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése