Nincs itten, kérem, kettős mérce. Van demokrácia, vagy esélyegyenlőség, sőt, szólásszabadság és véleménynyilvánítási szabadság is. Ja, nem! Lehet, hogy mégsem.
Ez tegnap kiderült a számomra, de alaposan. Cukimaci rucimban, és könnyű nyári csizmácskámban, ami teljesen megfelel a jelenlegi divatnak, vasárnapi sétára indultam, dolgozni szerettem volna. Mezei médiamunkásként ígéretesnek tűnt ez a nap, hiszen tele a város rendezvényekkel. Élet menete itt, fradisták amott.
De csak tűnt. Alighogy a kapun kiléptem és utamra keltem, hogy kollégámmal találkozzam, ismerősökbe botlottam, akik véleményt szerettek volna nyilvánítani. No, jó, egyedi módon, mert ruházatuk nem köszönt vissza minden sarkon, de színét tekintve nem lehetett feltűnő az egykori gettó környékén. Gondoltam, nyomukba eredek, megnézem, hogy tetszik majd pólójuk a rendezvényre gyülekezőknek.
Épp lemaradó kollégámat hívtam, mikor arra lettem figyelmes, hogy a Wesselényi utca járdáján haladó ötfős csoportot a Kertész utca után két-két civil ruhás rendőr fogja közre és nem ereszti tovább. Mikor odaértem, utamat már egyenruhás állta el – én sem haladhattam dolgomra. Hogy miért, csak prejudikálni tudom, gyanítom, a bűnöm az volt, hogy ismertem a nekik nem szimpatikus egyéneket.
Jött a szokásos eljárás: igazoltatás, személyik összeszedése szép kupaccá, közben persze jeleztem kollégámnak, szedje a lábát, esemény van. Gyűlt a személyi kupac, indult a rádiós lekérés, közben szóltam, hogy haladnék a dolgomra, így mielőbb essünk túl a ránk váró ruházat átvizsgáláson. Oda is küldött a civil ruhás irányító - bizonyos Retek A. nevű, egyébként nagyon „szimpatikus” ifjú ember – gyorsan három rendőrnőt. Merthogy a közrendre oly veszélyes hatos fogatban három nő volt, köztük én, a médiamunkás.
Szokásosan két tömött táska a vállamon, nagy sóhajjal vettem tudomásul, indul a móka. Láttak már női táskát? No, az enyém olyanabb. Ki is pakoltatták velem, a fotóstáskával együtt – a Wesselényi utca koszos aszfaltjára. Néhol lelógtak privát tárgyaim az egy szem, ruhával tömött szatyrocskámról, de sebaj! Kértem a rendőr hölgyet, hogy neszeszerem átvizsgálást diszkréten végezze, tekintettel arra, hogy intim dolgok vannak benne. Erre a jól nevelt ifjú hölgy hangosan megjegyezte, hogy a fiúk már láttak ilyet. Komolyan csak azt sajnáltam, hogy a kis rózsaszín vibrátorom nincs benne, de legközelebbre még egy cuki, rózsaszín szőrös bilincskét is beszerzek, hátha ilyenekkel még tényleg nem találkoztak a kollégák. Bunkó, és az intim szférámat igencsak sértő módon a hölgynek ezután kevéssé nevezhető rendőrnő egyenként húzta elő a tamponjaimat, de még a púderek, pirosítók és egyéb sminkek színét is megvizsgálta, jó közelről. Mondjuk, nem csodálom, mert bár anyja lehetnék, még mindig, minden téren klasszisokkal jobban néztem ki, mint ő.
Ezen fellelkesedve már követelni kezdtem, hogy ha az ötök ruházatának feliratait oly bőszen jegyzetelik az RK lapokra, hát írják már fel, az én kicsi rucimon mi szerepel. Mert hát akkor legyünk alaposak. Nem?
Persze az alaposság nem volt teljes. Bár a telefonjaink IMEI számait bőszen feljegyezték, egytől-egyig, a táskámban pihenő, kicsi zöld póttelefonomé nem kellett. Az úgy látszik nem volt elég okos a rend éber őreinek.
Megvallom, egy óra múltán már kezdtem nyűgös lenni. Sétálni a tavaszi napsütésben jó, de állni és izzadni nem annyira. De nekünk a napos oldal jutott, az árnyba nem mehettünk át. Ott csak egy szakállas úr fotózhatott minket rendületlenül.
Mikor az ötös egyik hölgytagja a törvényekre hivatkozva ez ellen kifogást emelt, és kérte a rendőröket, intézkedjenek, semmi sem történt. Így hát intézkedett ő. Pontosabban intézkedett volna, mert ahogy a járdáról lelépett, rohantak utána, hátha szökni akar a gaz. Ám csak a szakállasig ment, és kérte, törölje ki a róla készült felvételt a telefonjából. Az úr (?) erre nem volt hajlandó, a hölgy pedig rendőrt akart hívni. Mókás jelenet volt egyen- és civil ruhások körében, de hát ha nem akartak intézkedni….. Merthogy nem intézkedtek.
Nyűgös volt már a kisbolt tulajdonosa is, amely előtt az igazoltatás zajlott. Mivel a két végen álló két-két civil ruhás mindenkit elzavart a másik járda irányába, így boltja pangott. Hiába lehetett nyitva vasárnap, forgalmat az intézkedés miatt nem generált.
Ültem, ücsörögtem, időnként újfent IMEI számokat akartak írni kószáló rendőrhölgyek, de azért már nem voltam hajlandó felállni. Némileg hisztis női mivoltomat látva a cuki rendőrfiú megoldotta a problémás kérdést. Bennem pedig már csak az motoszkált, mikor is indul el a szenvedő menet, mert tuti, hogy minket addig onnan el nem engednek. Így is lett. A kószáló, nézelődő, semmit nem írogató rendőrök egy idő után váratlanul, átmenet nélkül visszaadták az igazolványokat.
Naná, hogy némi észosztás után (jogok, lehetőségek ésatöbbi) az induló kis csapatot bőszen és nem titkoltan követni kezdték a fülihalisok. Én hazafelé vettem az irányt, hogy az elgyötört ismerős házaspárt egy kávéval feldobjam. Ha már a nagy menetről lemaradtam, a Fradira hadd tuningoljak. Mivel kollégámat elvesztettem szem elől, mondtam nekik, megkeresem, ők várjanak be a házunk előtt. Ám ez az oszladozás némi káoszt okozott. A mellettem elhaladó rendőr a fülihalijába suttogta, hogy jaj, szétszakadt a csapat, most mi lesz? Megoldották. Mire hazaértem, a házunk előtt ismerőseimet két civil vigyázta.
Ekkor jött a hír: az ötösből kettőt, plusz egy becsatlakozott támogatót egy utcával arrébb megint igazoltatnak. Kávé prolongálva, ismerősök arra indultak. Mi beültünk a kocsiba, és a Fradi pálya felé indulva bizony láttuk: négy kocsi által közrefogva ismételt vetkőztetés zajlik.
Kicsi szőke agyamban felmerült, hogy ha odáig követtek mindenkit, vajon miért akarják újfent megnézni a ruháikat? Azt feltételezik, hogy Harry Potteres trükkel átöltöztek menet közben, vagy tán a vizslató rendőri szemek kereszttüzében szúró-vágó fegyvert vételeztek egy láthatatlan raktárból?
De ne higgyék, hogy a sajtó munkatársaiként nyugodtan fotózhattuk a jelenetet. Már épp indultunk volna vissza a kocsihoz és végre szeretett fradistáink közé, mikor egy hang csattant mögöttünk. Rájöttünk, innen mi sehová. Ismerős arc, ugyanaz a cuki rendőrfiú. Gyanítottam, nem én tetszem neki annyira, hogy követ, elvégre már címem – számom - születési adatom tudja, amúgy meg anyja lehetnék. Akkor vajh’ miért követ mindenüvé? Félelmet keltek? Megbotránkoztató lennék? Elbizonytalanodtam magamban. Beletörődve pakoltam táskáimat a padra, a mellettünk levő ülőalkalmatosságon egy csöves horkolt. Gondoltam, ennyi rendőr között csak nem tűnik el semmi, bár a rendőröket a csöves nem igazán zavarta. Az nem rontotta a város összképét, csupán az én PINK feliratú ruhám és a teleobjektívem minősült kiemelten veszélyes, többször ellenőrizendő és gyanús tárgynak. Minden esetre nem hatotta meg őket sem a nemzetközi sajtóigazolvány, sem az, hogy kollégám szívbetegként nincs éppen túl jól az átélt izgalmak hatására. Le nem ülhetett a padra, hiszen az egyiken egy csöves aludt, a másikon egy másik etette kutyáját, rendőri engedéllyel. Meg egyébként sem, ellenőrzés alatt nincs ücsörgés. Cigi se, ügyvédet se lehet hívni. De azt felajánlották, hogy ha rosszul van, és le már nem ülhet, azért mentőt hívnak. Lehet, egy pohár víz, egy hely a padon, és némi emberséges szó és korrekt eljárás a média túlhajszolt rabszolgáival szemben tisztességesebb lett volna.
Újra mindent felírtak – adatok, IMEI -, hátha a pár méteren változott és átalakult, igaz, ez a hölgy diszkréten turkált a tamponok között, még a sminkeket sem vizslatta át. Az övé rendben is volt. Az öt méterre levő kávézóig díszkísérettel mentünk, felüdülésünket négyfős civil csoport vizslatta a sarokról.
Elegem lett. Eddig sem vágytam menetelni olyan dologért, amihez nincs közöm, nem óhajtottam mea culpázni olyan tettekért, melyeket sose követtem el, és nem voltam, nem vagyok hajlandó bűnösnek érezni semmiért magam, amit nem én követtem el.
De ez után már utálom is őket. Azt, hogy megmondják, a városomban milyen ruhában járhatok, mikor és hová mehetek, vagy nem mehetek? Utálom őket, mert dirigálják a rendőröket, akiknek a mi vegzálásunk helyett az lenne a dolga, hogy a bűnözést a városban visszaszorítsa. Hogy a kislányomat ne fosszák ki a villamoson, hogy hazafelé ne a drogos négerek verekedését, vérfolyását kelljen néznie. De nem, erre nincs kapacitás, csak a sárga mellényes, gúnyosan vigyorgó „rendező” utasítására ugranak, hogy eltávolítsanak PINK feliratú ruhámban, cukiságommal együtt, mert nekik nem tetszik a pacekom.
Sajnálom, nyazsgem, maradok, aki voltak. Barátaim itt és ott is, de benneteket már utállak. Utállak a kettős mércéért, a büdös, halszagú áldemokráciátokért, a valódi kirekesztésért, ami a ti sajátotok. Utállak a vegzálásért, azért, mert azt hittétek, elcseszhetitek a vasárnapom. Jelentem, nem sikerült, még úgy sem, hogy ismerőseimet harmadszor is átvizsgálták, persze újfent ugyanazok, ugyanúgy, csak tán még megalázóbb módon. Én viszont mentem a „csürhébe”, ahol otthon voltam. A csürhének nevezett fradisták közé, ahol a spicces srácok elkaptak, ha megcsúsztam, kedvesen kérdezték, jól vagyok-e a füstben, és ahol még a droidnak öltözött rendőr is hatalmas „csókolom”-ot köszönve, mosolyogva ismert meg.
De csak tűnt. Alighogy a kapun kiléptem és utamra keltem, hogy kollégámmal találkozzam, ismerősökbe botlottam, akik véleményt szerettek volna nyilvánítani. No, jó, egyedi módon, mert ruházatuk nem köszönt vissza minden sarkon, de színét tekintve nem lehetett feltűnő az egykori gettó környékén. Gondoltam, nyomukba eredek, megnézem, hogy tetszik majd pólójuk a rendezvényre gyülekezőknek.
Épp lemaradó kollégámat hívtam, mikor arra lettem figyelmes, hogy a Wesselényi utca járdáján haladó ötfős csoportot a Kertész utca után két-két civil ruhás rendőr fogja közre és nem ereszti tovább. Mikor odaértem, utamat már egyenruhás állta el – én sem haladhattam dolgomra. Hogy miért, csak prejudikálni tudom, gyanítom, a bűnöm az volt, hogy ismertem a nekik nem szimpatikus egyéneket.
Jött a szokásos eljárás: igazoltatás, személyik összeszedése szép kupaccá, közben persze jeleztem kollégámnak, szedje a lábát, esemény van. Gyűlt a személyi kupac, indult a rádiós lekérés, közben szóltam, hogy haladnék a dolgomra, így mielőbb essünk túl a ránk váró ruházat átvizsgáláson. Oda is küldött a civil ruhás irányító - bizonyos Retek A. nevű, egyébként nagyon „szimpatikus” ifjú ember – gyorsan három rendőrnőt. Merthogy a közrendre oly veszélyes hatos fogatban három nő volt, köztük én, a médiamunkás.
Szokásosan két tömött táska a vállamon, nagy sóhajjal vettem tudomásul, indul a móka. Láttak már női táskát? No, az enyém olyanabb. Ki is pakoltatták velem, a fotóstáskával együtt – a Wesselényi utca koszos aszfaltjára. Néhol lelógtak privát tárgyaim az egy szem, ruhával tömött szatyrocskámról, de sebaj! Kértem a rendőr hölgyet, hogy neszeszerem átvizsgálást diszkréten végezze, tekintettel arra, hogy intim dolgok vannak benne. Erre a jól nevelt ifjú hölgy hangosan megjegyezte, hogy a fiúk már láttak ilyet. Komolyan csak azt sajnáltam, hogy a kis rózsaszín vibrátorom nincs benne, de legközelebbre még egy cuki, rózsaszín szőrös bilincskét is beszerzek, hátha ilyenekkel még tényleg nem találkoztak a kollégák. Bunkó, és az intim szférámat igencsak sértő módon a hölgynek ezután kevéssé nevezhető rendőrnő egyenként húzta elő a tamponjaimat, de még a púderek, pirosítók és egyéb sminkek színét is megvizsgálta, jó közelről. Mondjuk, nem csodálom, mert bár anyja lehetnék, még mindig, minden téren klasszisokkal jobban néztem ki, mint ő.
Ezen fellelkesedve már követelni kezdtem, hogy ha az ötök ruházatának feliratait oly bőszen jegyzetelik az RK lapokra, hát írják már fel, az én kicsi rucimon mi szerepel. Mert hát akkor legyünk alaposak. Nem?
Persze az alaposság nem volt teljes. Bár a telefonjaink IMEI számait bőszen feljegyezték, egytől-egyig, a táskámban pihenő, kicsi zöld póttelefonomé nem kellett. Az úgy látszik nem volt elég okos a rend éber őreinek.
Megvallom, egy óra múltán már kezdtem nyűgös lenni. Sétálni a tavaszi napsütésben jó, de állni és izzadni nem annyira. De nekünk a napos oldal jutott, az árnyba nem mehettünk át. Ott csak egy szakállas úr fotózhatott minket rendületlenül.
Mikor az ötös egyik hölgytagja a törvényekre hivatkozva ez ellen kifogást emelt, és kérte a rendőröket, intézkedjenek, semmi sem történt. Így hát intézkedett ő. Pontosabban intézkedett volna, mert ahogy a járdáról lelépett, rohantak utána, hátha szökni akar a gaz. Ám csak a szakállasig ment, és kérte, törölje ki a róla készült felvételt a telefonjából. Az úr (?) erre nem volt hajlandó, a hölgy pedig rendőrt akart hívni. Mókás jelenet volt egyen- és civil ruhások körében, de hát ha nem akartak intézkedni….. Merthogy nem intézkedtek.
Nyűgös volt már a kisbolt tulajdonosa is, amely előtt az igazoltatás zajlott. Mivel a két végen álló két-két civil ruhás mindenkit elzavart a másik járda irányába, így boltja pangott. Hiába lehetett nyitva vasárnap, forgalmat az intézkedés miatt nem generált.
Ültem, ücsörögtem, időnként újfent IMEI számokat akartak írni kószáló rendőrhölgyek, de azért már nem voltam hajlandó felállni. Némileg hisztis női mivoltomat látva a cuki rendőrfiú megoldotta a problémás kérdést. Bennem pedig már csak az motoszkált, mikor is indul el a szenvedő menet, mert tuti, hogy minket addig onnan el nem engednek. Így is lett. A kószáló, nézelődő, semmit nem írogató rendőrök egy idő után váratlanul, átmenet nélkül visszaadták az igazolványokat.
Naná, hogy némi észosztás után (jogok, lehetőségek ésatöbbi) az induló kis csapatot bőszen és nem titkoltan követni kezdték a fülihalisok. Én hazafelé vettem az irányt, hogy az elgyötört ismerős házaspárt egy kávéval feldobjam. Ha már a nagy menetről lemaradtam, a Fradira hadd tuningoljak. Mivel kollégámat elvesztettem szem elől, mondtam nekik, megkeresem, ők várjanak be a házunk előtt. Ám ez az oszladozás némi káoszt okozott. A mellettem elhaladó rendőr a fülihalijába suttogta, hogy jaj, szétszakadt a csapat, most mi lesz? Megoldották. Mire hazaértem, a házunk előtt ismerőseimet két civil vigyázta.
Ekkor jött a hír: az ötösből kettőt, plusz egy becsatlakozott támogatót egy utcával arrébb megint igazoltatnak. Kávé prolongálva, ismerősök arra indultak. Mi beültünk a kocsiba, és a Fradi pálya felé indulva bizony láttuk: négy kocsi által közrefogva ismételt vetkőztetés zajlik.
Kicsi szőke agyamban felmerült, hogy ha odáig követtek mindenkit, vajon miért akarják újfent megnézni a ruháikat? Azt feltételezik, hogy Harry Potteres trükkel átöltöztek menet közben, vagy tán a vizslató rendőri szemek kereszttüzében szúró-vágó fegyvert vételeztek egy láthatatlan raktárból?
De ne higgyék, hogy a sajtó munkatársaiként nyugodtan fotózhattuk a jelenetet. Már épp indultunk volna vissza a kocsihoz és végre szeretett fradistáink közé, mikor egy hang csattant mögöttünk. Rájöttünk, innen mi sehová. Ismerős arc, ugyanaz a cuki rendőrfiú. Gyanítottam, nem én tetszem neki annyira, hogy követ, elvégre már címem – számom - születési adatom tudja, amúgy meg anyja lehetnék. Akkor vajh’ miért követ mindenüvé? Félelmet keltek? Megbotránkoztató lennék? Elbizonytalanodtam magamban. Beletörődve pakoltam táskáimat a padra, a mellettünk levő ülőalkalmatosságon egy csöves horkolt. Gondoltam, ennyi rendőr között csak nem tűnik el semmi, bár a rendőröket a csöves nem igazán zavarta. Az nem rontotta a város összképét, csupán az én PINK feliratú ruhám és a teleobjektívem minősült kiemelten veszélyes, többször ellenőrizendő és gyanús tárgynak. Minden esetre nem hatotta meg őket sem a nemzetközi sajtóigazolvány, sem az, hogy kollégám szívbetegként nincs éppen túl jól az átélt izgalmak hatására. Le nem ülhetett a padra, hiszen az egyiken egy csöves aludt, a másikon egy másik etette kutyáját, rendőri engedéllyel. Meg egyébként sem, ellenőrzés alatt nincs ücsörgés. Cigi se, ügyvédet se lehet hívni. De azt felajánlották, hogy ha rosszul van, és le már nem ülhet, azért mentőt hívnak. Lehet, egy pohár víz, egy hely a padon, és némi emberséges szó és korrekt eljárás a média túlhajszolt rabszolgáival szemben tisztességesebb lett volna.
Újra mindent felírtak – adatok, IMEI -, hátha a pár méteren változott és átalakult, igaz, ez a hölgy diszkréten turkált a tamponok között, még a sminkeket sem vizslatta át. Az övé rendben is volt. Az öt méterre levő kávézóig díszkísérettel mentünk, felüdülésünket négyfős civil csoport vizslatta a sarokról.
Elegem lett. Eddig sem vágytam menetelni olyan dologért, amihez nincs közöm, nem óhajtottam mea culpázni olyan tettekért, melyeket sose követtem el, és nem voltam, nem vagyok hajlandó bűnösnek érezni semmiért magam, amit nem én követtem el.
De ez után már utálom is őket. Azt, hogy megmondják, a városomban milyen ruhában járhatok, mikor és hová mehetek, vagy nem mehetek? Utálom őket, mert dirigálják a rendőröket, akiknek a mi vegzálásunk helyett az lenne a dolga, hogy a bűnözést a városban visszaszorítsa. Hogy a kislányomat ne fosszák ki a villamoson, hogy hazafelé ne a drogos négerek verekedését, vérfolyását kelljen néznie. De nem, erre nincs kapacitás, csak a sárga mellényes, gúnyosan vigyorgó „rendező” utasítására ugranak, hogy eltávolítsanak PINK feliratú ruhámban, cukiságommal együtt, mert nekik nem tetszik a pacekom.
Sajnálom, nyazsgem, maradok, aki voltak. Barátaim itt és ott is, de benneteket már utállak. Utállak a kettős mércéért, a büdös, halszagú áldemokráciátokért, a valódi kirekesztésért, ami a ti sajátotok. Utállak a vegzálásért, azért, mert azt hittétek, elcseszhetitek a vasárnapom. Jelentem, nem sikerült, még úgy sem, hogy ismerőseimet harmadszor is átvizsgálták, persze újfent ugyanazok, ugyanúgy, csak tán még megalázóbb módon. Én viszont mentem a „csürhébe”, ahol otthon voltam. A csürhének nevezett fradisták közé, ahol a spicces srácok elkaptak, ha megcsúsztam, kedvesen kérdezték, jól vagyok-e a füstben, és ahol még a droidnak öltözött rendőr is hatalmas „csókolom”-ot köszönve, mosolyogva ismert meg.
Képek a szép, napos délutánunkról itt:
https://www.facebook.com/media/set/…
https://www.facebook.com/media/set/…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése